Sőt, a fűtőszálon is vízkőréteget képez. Nem csoda, hogy a régi mosógépe végül feladta: a fűtőbetét egyszerűen kiégett a rárakódott vízkőtől.
Erzsébet akkor olyan vörös lett, mint egy napon felejtett paradicsom.
— Nézd már, előkerült a vegyészmérnök! — csattant fel. — Én leéltem egy egész életet, te meg engem akarsz oktatni? Engem, aki már akkor mostam, amikor te még sehol sem voltál? Hálátlan, neveletlen perszóna!
Azzal úgy vágta be maga mögött az ajtót, mintha nem is egy panel előszobájából távozna, hanem a mennyország kapuját zárná rá ünnepélyesen a bűnösökre. És most ez a modern technikától elvi alapon idegenkedő asszony éppen az én vadonatúj, elektronikával telepakolt mosógépemet készült elvinni.
— Rendben van, Gábor — támaszkodtam neki az ajtófélfának, karomat összefonva magam előtt. — Ha költöztetők kellenek, hát legyenek költöztetők. Az édesanya szent ügy, ugye.
Gábor látványosan megkönnyebbült. Látszott rajta, hogy kiabálásra, tányércsörömpölésre, könnyekre és nagyjelenetre számított. Csak azt felejtette el, hogy egy húsz éve tanító pedagógus nem ordít. Beírja az elégtelent a naplóba, aztán behívja a szülőt. Jelen esetben magát az életet.
— Köszönöm, Anna, tudtam, hogy meg fogod érteni! — sürgölődött boldogan. — Anyu régi gépét addig áthozom nekünk…
— Felesleges — vágtam közbe. — Csak foglalná a helyet. Inkább adjátok le ócskavasnak.
— De akkor miben mosunk?
— Hogyhogy miben? — mosolyodtam el kedvesen. — Kézzel, drágám. Egy apró részlet van csupán: másfél állásban dolgozom az iskolában, és sokszor éjfélig javítom a füzeteket. Azért vettem mosógépet, hogy ne legyek a házimunka rabja. Te ezt a megoldást odaajándékoztad anyádnak. Következésképpen a szennyes ruha problémája mostantól a te hatásköröd.
— Ugyan már! — nevetett fel Gábor, miközben már nyitotta is az ajtót a rakodóknak. — Kimosok én, nagy ügy! A nagyanyáink patakban mostak, mégis megoldották. Nekem is menni fog.
Ez volt az a mondat, amellyel aláírta a saját ítéletét.
Az első három napban Gábor boldogan sütkérezett a „mintafiú” szerepében. Erzsébet esténként telefonált, és mindenkinek eldicsekedte, milyen aranygyereket nevelt. A fürdőszobai szennyeskosár közben némán, de kérlelhetetlenül telt tovább.
Szombat reggel Gábor nyújtózkodva besétált a konyhába, nyilván abban a hitben, hogy a reggeli várja. A tányérján valóban ott gőzölgött a rántotta, mellette azonban egy kék műanyag lavór, egy darab kátrányszappan és egy csomag szódabikarbóna sorakozott.
— Ez meg mi akar lenni? — feszült meg a férjem arca.
— A te felszerelésed.