…csupán időtöltés, pillanatnyi élvezet. Olyasmi, mint egy elszívott cigaretta vagy egy pohár drága whisky: rövid ideig jólesik, aztán semmi nem marad belőle. Komolyan elhitte, hogy Gábor András komoly jövőt tervez magával? Egy felnőtt, tapasztalt nő, nem egy hiszékeny kamasz, mégis bedőlt ennek?
– Direkt mondja ezt – vágott vissza Lilla, bár a hangja már korántsem volt olyan határozott –, mert érzi, hogy veszített. A férje már nem szereti önt. Én fiatalabb vagyok, Gábornak velem jó, és megígérte, hogy hamarosan együtt leszünk – tette hozzá, de a mondat végére bizonytalanság kúszott a szavaiba.
Valójában teljesen összezavarodott. Az a stratégia, amelyet indulás előtt gondosan felépített, darabokra hullott. Az előre kitalált, éles és hatásos mondatok, amelyeket Eszternek szánt, egytől egyig értelmüket vesztették. Most már tudta: egyik sem segít rajta.
– Megígérte? – Eszter felnevetett, hangosan és kíméletlenül. – A férfiak néha még a Holdat is odaígérik, masnival átkötve. Vannak pillanatok, amikor könnyű őket elkapni. Lilla, tényleg nem esett még le, miért köt ki időről időre a férjem dolgozószobájában?
– Ne merje! – csattant fel Lilla. – Ne célozgasson arra, hogy csak játékszer vagyok Gábor számára! Mondjon le róla, mert ő az enyém! – kiáltotta, mert érezte, hogy ezt a csatát vesztésre állva vívja.
– El akarja tőlem venni a férjemet? Komolyan? – Eszter gúnyosan felkacagott. – Gondolom, már azt is elképzelte, hogy ebben a házban él, és lubickol a pénzében, igaz?
– Igen, ezt akarom! És ön ezt nem tudja megakadályozni! – erősködött Lilla. – Engedje el Gábort, és mi boldogok leszünk!
– Biztos benne, drágám, hogy mindent tud róla, amit kellene, mielőtt ennyire vágyik rá? – kérdezte Eszter szinte nyugodtan, de a hangjában ott bujkált az irónia.
– Mégis mit kellene tudnom? Meg akar lepni? Ugyan mivel? – Lilla szeme már könnyben úszott. A fényűző életről szőtt álmai olvadni kezdtek, mint hó a tavaszi napsütésben.
– Gábornak valójában semmije sincs – mondta Eszter elégedett hangsúllyal. – Minden, amink van, az az enyém.
– Ez hazugság! – tiltakozott Lilla. – Gábor azt mondta, az övé a cég, az övé ez a ház, van egy lakása Siófokon, drága autói… Mindent ő ért el, mert annak idején szerencséje volt egy sikeres vállalkozással!
– Valóban szerencséje volt – bólintott Eszter. – Ó, ismerem ezt a szokását, szeret dicsekedni a közös vagyonunkkal. A szerencséje én voltam. Meg az apám, aki akkoriban befolyásos embernek számított a városban, és esélyt adott neki. Így lett „sikeres” és „gazdag” – az én hátamon. Az egész vagyona nem több szappanbuboréknál: egyetlen lépés tőlem, és szétpukkan. Elég világosan fogalmaztam?
– Ez nem igaz… – suttogta Lilla, majdnem elsírta magát, miközben felidézte szeretője szenvedélyes ígéreteit, hogy hamarosan együtt lesznek.
– De igen, ez a valóság – felelte Eszter halkan. – Nem volt könnyű elfogadnom, de belenyugodtam, hogy a férjem néha megenged magának apró kilengéseket. Maga messze nem az első, Lillácska. Eleinte válni akartam, aztán rájöttem egy egyszerű igazságra: ha ő eltűnne innen, azonnal jönne a helyére egy másik, aki ugyanúgy más vagyonára ácsingózna, és pontosan ezért döntöttem úgy, ahogy.