Lilla végül belátta, hogy rossz ötlet lenne akkor betoppanni, amikor Gábor is otthon tartózkodik. Elképzelte, ahogy megérkezik, ő kilép az ajtón, elé megy, és nagy szavakkal kijelenti a feleségének, hogy nélküle képtelen tovább élni. Ez azonban túl kockázatosnak tűnt, túl sok volt benne a bizonytalanság. Egy kis töprengés után változtatott a terven. Sokkal célszerűbbnek látta, ha akkor keresi fel Esztert, amikor a férj nincs jelen. Így nyugodtabban, külső nyomás nélkül próbálhatja rávenni az asszonyt arra, hogy saját maga mondjon le egy olyan emberről, aki már rég nem szereti őt.
Aznap Lilla felhívta a munkahelyét, és jelezte, hogy néhány órával később érkezik vissza. A döntés megszületett benne, nem volt több halogatás. Elindult a jól ismert címre, előtte azonban telefonon egyeztetett Gábor feleségével, és előre figyelmeztette, hogy komoly beszélgetés vár rájuk.
Eszter válasza meglepően higgadt volt. Közölte, hogy legfeljebb tíz percet tud rászánni a látogatásra. Ez a nyugodt hangnem Lillát zavarba hozta, valami egészen más reakcióra számított.
Amikor a kovácsoltvas kapu előtt megállt, és belépett a gondosan ápolt kertbe, hirtelen elfogta az idegesség. A hatalmas, elegáns ház látványa szinte lesújtotta. Sejtette ugyan, hogy Gábor tehetős, de ekkora fényűzésre nem készült fel. A pompás épületnek volt valami uralkodói kisugárzása. A gondolat, hogy talán nemsokára ő él majd itt, egyszerre töltötte el izgalommal és félelemmel.
Nem csak a ház volt rá nyomasztó hatással. Közeledett a pillanat, amikor szemtől szembe találkozik a nővel, akit riválisának tekintett. Valójában most egy nyílt összecsapásra ment, és biztos volt benne, hogy ebből a küzdelemből győztesen kell kikerülnie.
– Jó napot… – csúszott ki a száján idegenül csengő hangon, amikor egy alkalmazott végigvezette a kertből a ház belsejébe.
– Hallgatom – hangzott a válasz köszönés nélkül.
A megszólaló egy csinos, körülbelül negyvenöt éves nő volt. Egy drága kanapén ült a hatalmas, világos nappaliban. A mennyezet olyan magasra nyúlt, hogy a tekintet elveszett a díszes stukkók és a szivárványszínekben csillogó kristálycsillárok között.
– Ö… A nevem Lilla. Azért jöttem, hogy közöljem önnel: a férje és én szeretjük egymást – kezdte bátortalanul, miközben kiszáradt a szája, és kellemetlen ízt érzett.
– Lilla? Milyen ritka név – húzta fel enyhén a szemöldökét Eszter. – Mondja csak, nem ön dolgozik a férjem cégénél, az értékesítési osztályon? Úgy rémlik, onnan ismerem a nevét – tette hozzá, miközben leplezetlen megvetéssel mérte végig a hívatlan vendéget.
– Igen, ott dolgozom… De honnan tudja? – kérdezte Lilla őszinte meglepetéssel.
– Drágám, én mindent tudok a férjemről és a vállalkozásáról is – válaszolta nyugodt, magabiztos hangon Eszter. – Rendszeresen átnézem a pénzügyi kimutatásokat, az értékesítési jelentéseket. Tisztában vagyok a havi bevételekkel, az adókkal, mindennel. Ráadásul szinte minden alkalmazottat név szerint ismerek. A prémiumokról is én döntök.
– Mi… mi szeretjük egymást – ismételte meg Lilla, mert úgy érezte, a beszélgetés eltávolodott attól, amiért idejött.
– Ön szereti a férjemet? Ez igazán megható – mosolyodott el Eszter gúnyosan. – Hadd találjam ki. Néha elszórakozik magával az irodájában, ugye? És ön ezt szerelemnek gondolja?
– Nem szórakozik! Ő is… Gábor szeret engem! Érti? Szeret! – fakadt ki Lilla, egyre kétségbeesettebben.
– Lilla, engedjen meg egy tolakodó kérdést – folytatta Eszter hűvösen. – Hány éves is maga? Harminc? Harmincöt? Nem egy naiv kislány már, hanem felnőtt nő. Ideje lenne felismernie az egyértelmű dolgokat. A férjem egyszerűen kihasználja magát, és Lilla ekkor először érezte meg igazán, mennyire ingatag lábakon áll mindaz, amiben eddig feltétlenül hitt.