Felneveltek, mindent megadtak nekem, amijük csak volt. Tartozom nekik, Nóra. Most rajtam a sor, hogy gondoskodjam róluk. Ezt te is belátod, nem?
— Belátom — felelte Nóra óvatosan. — De attól még lehetne más megoldást keresni. Bérelhetnénk nekik egy kis lakást valahol a közelben. Vagy segíthetnénk rendbe hozni a falusi házat, és fogadhatnánk melléjük valakit, aki napközben rájuk néz.
— Minek fizessünk albérletet, amikor nálunk is elférnek? — vágta rá Gábor. — Ez teljesen értelmetlen pénzkidobás lenne.
Nóra nem válaszolt. Már ekkor érezte, hogy falnak beszél. Gábor fejében a kérdés eldőlt, és esze ágában sem volt újragondolni bármit.
Néhány nap múlva újabb dolog történt, ami még jobban kibillentette. Nóra munka után hazaért, és amint belépett a hálószobájukba, megállt az ajtóban. A szoba egyik falánál egy számára ismeretlen, régi szekrény terpeszkedett. Óriási, sötét darab volt, faragott ajtókkal, olyan nehézkes és komor, mintha nem is bútornak, hanem valami múzeumi maradványnak szánták volna. A felületéből naftalin és dohos fa szaga áradt, amely azonnal megülte a levegőt.
— Ez meg mi? — kérdezte Nóra, és a szekrény felé intett.
— Ja, azt apa hozatta el a faluból — mondta Gábor könnyedén. — Azt mondja, nagyon kötődik hozzá. Még a nagyapja készítette. Megengedtem, hogy ide tegyék be, mert a nappaliban már tényleg nincs hely. Ott így is alig lehet megmozdulni.
— Gábor, ez a mi hálószobánk — mondta Nóra, igyekezve visszafogni a hangját. — Miért nem kérdeztél meg, mielőtt idekerült? Legalább megbeszélhettük volna, hol lenne a helye.
— Jaj, Nóra, most már megint mi a baj? — türelmetlenkedett a férfi. — Csak egy szekrény. Nem áll útban. Sőt, legalább több hely lesz a ruháknak.
— De igenis útban van. Elfoglalja a fél szobát. Ráadásul bűzlik a naftalintól. Rosszul vagyok ettől a szagtól.
— Ugyan már. Kibírod egy darabig. Átmeneti dolog, majd kiszellőzik, és eltűnik a szag.
Nóra sarkon fordult, és kiment. Akkor értette meg igazán, hogy Gábor szájából az „átmeneti” szó semmit sem jelent. Amit ő ideiglenesnek nevezett, abból rendre végleges állapot lett. A szülei eredetileg csak egy hétre jöttek volna, most pedig már két hónapja laktak náluk. A szekrénynek is csak pár napig kellett volna ott állnia, de egy hét elteltével ugyanúgy a hálószobájuk közepét uralta.
Teltek a hetek, és a helyzet napról napra nyomasztóbbá vált. Gábor szülei egyre inkább úgy viselkedtek, mintha a lakás az övék lenne. Átrendezték a tárgyakat, belenyúltak a napi rendbe, és mindenhez volt megjegyzésük. Az anyósa megmondta Nórának, milyen ruhát illene hordania, hogyan sminkeljen, sőt azt is, miként beszéljen a férjével. Az após sem maradt adós a véleményével: bírálta Nóra munkáját, és gyakran hangoztatta, hogy egy asszonynak otthon volna a helye, a háztartás mellett.
Egy délután Nóra véletlenül kihallotta Gábor és az apja beszélgetését. A két férfi az erkélyen állt és dohányzott. Nóra éppen a hálóban volt, az erkélyajtó pedig résnyire nyitva maradt, így akarata ellenére is tisztán hallotta, miről beszélnek.
— Gáborkám, gondolkodtam valamin — kezdte az apja. — Mi lenne, ha eladnánk a falusi házat, és vennétek valami nagyobb lakást? Itt azért mindenkinek szűkös. Anyád is panaszkodik, hogy sehol sincs egy kis helye.
— Igen, nekem is eszembe jutott már — felelte Gábor. — Lehetne keresni egy négyszobásat. Vagy akár öt szobát is. Úgy mindenkinek kényelmesebb lenne, jutna külön szoba.
— A ház árából kijönne az önrész?
— Szerintem igen. A többit meg hitelből meg lehetne oldani. Vagy eladjuk Nóra lakását. Úgyis üresen áll.
Nóra megdermedt. Volt egy kicsi, egyszobás lakása, amelyet a nagymamájától örökölt. Az a lakás kizárólag az ő nevén volt, az ő tulajdona. A nagymamája még a halála előtt hagyta rá, és Nóra számára nem pusztán ingatlant jelentett, hanem az utolsó kézzelfogható kapcsot ahhoz az emberhez, akit nagyon szeretett. Gábor pedig úgy beszélt az eladásáról, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
— És Nóra ebbe belemenne? — kérdezte az apja.
— Mit mondana? — legyintett Gábor. — Az a lakás csak ott áll kihasználatlanul. Kiadni nincs kedvünk, haszna meg semmi. Csak a közös költséget meg a rezsit fizetjük utána. Sokkal jobb lenne pénzzé tenni, és beleforgatni valamibe, ami mindannyiunknak jó. A családba.
— Te tudod, fiam. Neked kell vele ezt elrendezned. Csak aztán nehogy jelenetet rendezzen.
— Nem fog. Nóra nyugodt természetű. Nem az a veszekedős fajta.
Nóra nesztelenül kilépett a hálószobából, és a konyhába ment. Leült az asztalhoz, és percekig csak bámult kifelé az ablakon. Belül forrt benne a düh, mégis rákényszerítette magát, hogy ne robbanjon. Előbb gondolkodnia kellett. Végig kellett vennie, mi történik körülötte, és mit tehet ezután.
Este, amikor Gábor szülei már lefeküdtek, Nóra odament a férjéhez. Gábor a nappaliban ült, a tévét nézte, éppen futballmeccs ment.
— Beszélnünk kell.
— Miről? — kérdezte Gábor anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről. Látszott rajta, hogy semmi kedve megszakítani a meccset, főleg mert a csapata vesztésre állt.
— A lakásról. Az én lakásomról.
— Mi van vele?
— Hallottam, amikor apáddal beszéltél. El akarod adni az én lakásomat?
Gábor homloka összerándult, és végre ránézett.
— Hallgatóztál?
— Véletlenül hallottam meg. Az erkélyen beszéltetek, az ajtó nyitva volt. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a tulajdonom eladásáról tárgyaltál anélkül, hogy egyáltalán megkérdeztél volna.
— Nóra, ne csináljunk ebből drámát — mondta Gábor ingerülten. — Az a lakás tényleg csak üresen áll. Mi értelme van így? Kidobott pénz. Eladnánk, és végre vehetnénk egy normális, nagyobb otthont az egész családnak.
— Az egész családnak? — kérdezte Nóra halkan. — Vagy inkább a szüleidnek?
— Tessék, már kezdődik is — sóhajtott fel Gábor. — Most akkor sajnálod tőlük? Hiszen nem idegenekről beszélünk.
— Nem sajnálok tőlük semmit. De az a lakás az enyém. A nagymamám öröksége. Az egyetlen dolog, ami megmaradt utána. És nem fogom eladni.
— Légy már egy kicsit ésszerű — emelte fel a hangját Gábor. — Több helyre van szükségünk. A szüleim nem alhatnak örökké a nappaliban. Kényelmetlen nekik. Apámnak fáj a háta, rendes ágy kellene neki.
— Akkor keressetek más megoldást. Az én lakásomnak ehhez semmi köze.
Gábor bosszúsan kifújta a levegőt, majd kikapcsolta a tévét.
— Rendben. Akkor szerinted hogyan oldjuk meg?
— Már elmondtam. Béreljetek lakást a szüleidnek. Vagy adják el a falusi házukat, és vásároljanak maguknak egy lakást itt, a közelben.