— Már eldőlt. Jövő hónapban hozzánk költöznek — jelentette ki Gábor, miközben fel sem pillantott a telefonja kijelzőjéről.
Nóra a tűzhelynél állt, és lassú mozdulatokkal kavargatta a levest. A kanál egyszer csak megállt a kezében. Egy pillanatig azt hitte, rosszul hallott valamit, ezért mozdulatlanul állt, próbálva összerakni a férje szavait.
— Kik költöznek hozzánk? — kérdezte végül óvatosan, és a válla fölött Gábor felé fordult.
— A szüleim. Erről már beszéltünk, nem? Egyre nehezebben boldogulnak odakint a faluban. Már az egészségük sem a régi. Apámnak megint beállt a dereka, anyám meg folyton a vérnyomására panaszkodik. Egyszerűbb lesz mindenkinek, ha itt lesznek nálunk. Legalább szem előtt vannak.
Nóra letette a merőkanalat a pult szélére, és teljesen a férje felé fordult. Fürkészve nézte az arcát, hátha felfedez rajta némi bizonytalanságot, valami apró jelét annak, hogy ez nem végleges döntés. De Gábor tekintete nyugodt volt, sőt szinte közömbös.
— Mi ezt megbeszéltük? — szólalt meg halkan.
— Persze. A múlt héten mondtam neked, hogy költözni szeretnének. Ott ültél, bólogattál. Én ezt úgy vettem, hogy rendben van.
— Azt mondtad, szeretnének eljönni a faluból — pontosított Nóra lassan. — De azt nem mondtad, hogy te már igent is mondtál nekik. És főleg nem kérdezted meg, én mit gondolok erről. Akkor bólogattam, amikor az egészségi gondjaikról beszéltél. Ez nem ugyanaz, mint beleegyezni abba, hogy ideköltözzenek.
Gábor végre elszakadt a telefontól, és értetlen arccal nézett a feleségére.
— Nóra, ők az én szüleim. Természetes, hogy igent mondtam. Ezen mit kellene külön megkérdezni? Nem idegenekről van szó. Felneveltek, taníttattak, mindent megtettek értem.
Nóra nem válaszolt. Csak elzárta a gázt, levette magáról a kötényt, és felakasztotta a kampóra. Aztán szó nélkül kiment a konyhából, bement a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem volt ereje vitatkozni. Túlságosan jól ismerte már ezt a helyzetet: Gábor fejében a döntés megszületett, és amit ő eldöntött, azt többnyire befejezett tényként kezelte.
Nem ez volt az első alkalom, hogy a férje egyedül határozott olyan dolgokról, amelyek mindkettőjüket érintették. Eleinte apróságoknak tűntek ezek, olyasmiknek, amelyek mellett Nóra próbált elmenni. Gábor például képes volt úgy hazahozni egy új televíziót, hogy előtte egyetlen szót sem szólt róla. Egyszerűen beállított egy hatalmas dobozzal, és közölte, hogy remek akciót fogott ki. Máskor a barátaival szervezett közös hétvégi programot anélkül, hogy megkérdezte volna, Nórának van-e már terve. Ha az asszony tiltakozni próbált, Gábor csak vállat vont: nem kötelező mennie, ha nincs kedve. Olyan is előfordult, hogy a szabadságát olyan időpontra vette ki, amikor Nórának a munkahelyén éppen fontos projektje futott, és egyáltalán nem tudott volna vele tartani.
Nóra minden ilyen alkalommal igyekezett elmagyarázni neki, hogy szeretne beleszólni a közös életüket érintő döntésekbe. Hiszen ez az otthonuk, a pénzük, a napirendjük, a házasságuk. De Gábor mintha nem értette volna, miről beszél. Szerinte Nóra felfújta a dolgokat. Ezek nem voltak „akkora ügyek”. Ő csak meglepetést akart szerezni, vagy épp nem akarta fölösleges apróságokkal terhelni. A végén rendszerint az derült ki, hogy Nóra túl sok jelentőséget tulajdonít a részleteknek.
Idővel az asszony egyre kevesebbszer emelt szót. Inkább hallgatott, és figyelt. Nézte, ahogy Gábor úgy rendezi kettőjük életét, mintha neki, Nórának, nem is lenne szavazati joga. Mintha a véleménye mellékes volna. Mintha csak egy díszlet lenne a férje által rendezett előadásban.
Egy héttel a konyhai beszélgetés után Gábor szülei valóban megérkeztek. Nem üres kézzel jöttek: annyi holmit hoztak magukkal, mintha nem látogatni, hanem végleg berendezkedni érkeztek volna. Dobozok, táskák és zsákok lepték el az előszobát. Régi bútorok, edények, ruhák, befőttesüvegek és mindenféle apróság tornyosult a folyosón.
— Ne haragudj, Nórácska, hogy ennyi mindent hoztunk — ölelte meg az anyósa. — Igyekszünk majd nem útban lenni. Tényleg. Meglátod, észre sem fogsz venni minket.
Az asszony ruhájából füstös falusi szag és molyirtó illata áradt.
— Semmi baj. Gyertek csak beljebb — felelte Nóra, és erőt vett magán, hogy mosolyogjon.
Az első néhány nap még viszonylag békésen telt. Gábor szülei próbáltak csendesen alkalmazkodni, és a házimunkába is besegítettek. Az apósa vacsora után elmosogatott, az anyósa letörölgette a port. Ám hamar kiderült, hogy a háromszobás lakás négy felnőtt embernek nagyon is szűk. Folyton egymásba ütköztek a folyosón, a konyhában pedig alig lehetett megmozdulni.
Az apósa gyakorlatilag elfoglalta a nappalit, és saját szobává alakította. Kipakolta oda a holmijait, a falra fiatal kori fényképeket akasztott, és beállította azt az öreg fotelt is, amelyet a faluból hozott magával. A fotel nyikorogott, és áporodott, nedves szagot árasztott. Az anyósa napjai nagy részét a konyhában töltötte: főzött, pakolt, és közben tanácsokkal látta el Nórát. Elmagyarázta, hogy a levest csak a főzés végén szabad sózni, a húst inkább piacon kell venni, nem boltban, a zöldséget pedig nem mindegy, milyen formára vágja az ember.
Nóra lassan idegennek érezte magát a saját otthonában. Nem tudott nyugodtan leülni a nappali kanapéjára, mert ott mindig az apósa ült, teljes hangerőn nézte a tévét, és hangosan kommentálta a híreket. Vacsorát sem készíthetett békében, mert az anyósa minden mozdulatát figyelte, kijavította, és rendre átvette volna tőle a feladatokat, mondván, ő ezt gyorsabban és jobban tudja.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy. Gábor szülei azonban egyáltalán nem készültek visszamenni a faluba. Sőt, napról napra magabiztosabban viselkedtek, mintha mindig is az ő lakásuk lett volna. Átrendezték a holmikat, tologatták a bútorokat, és kidobtak ezt-azt, amit fölöslegesnek ítéltek. Egyik nap Nóra döbbenten vette észre, hogy az anyósa eltüntette a kedvenc vázáját, csak azért, mert repedés volt rajta.
Egy este Nóra úgy érezte, tovább nem halogathatja a beszélgetést. Megvárta, amíg Gábor szülei lefekszenek, majd odament a férjéhez.
— Gábor, meddig terveznek nálunk maradni a szüleid?
— Nem tudom — vont vállat a férfi. — Mondták, hogy a faluban már nehéz nekik. Valószínűleg hosszabb időre. Miért, zavarnak?
— De arról nem volt szó, hogy végleg itt maradnak — mondta Nóra feszült hangon. — Én azt hittem, ez csak átmeneti megoldás.
Gábor felsóhajtott, és úgy nézett rá, mintha a válasz magától értetődő volna.
— Nóra, ők a szüleim.