Vagy hozzátok rendbe a falusi házat, és fogadjatok melléjük valakit, aki segít nekik a mindennapokban.
— Te komolyan azt akarod, hogy a szüleim külön éljenek tőlünk? — csattant fel Gábor. — Ez tiszta önzés. Csak magadra tudsz gondolni.
— Ez nem önzés — felelte Nóra halkan, de határozottan. — Ez normális. Felnőtt embereknek szükségük van a saját életterükre. Nekünk is. Nekik is. Mindenkinek jár egy hely, ahol nem kell alkalmazkodnia mások minden lélegzetvételéhez.
— Hát ez szép — nevetett fel keserűen Gábor. — Én meg azt hittem, te érted, mit jelent a család. Azt hittem, neked is fontosak a családi értékek. De úgy látszik, tévedtem. Neked mindegy.
Nóra felállt a kanapéról. Érezte, ahogy a harag lassan felkúszik benne, de nem akart kiabálni. Már így is túl sokszor próbált nyugodt maradni olyan helyzetekben, amikor legszívesebben az asztalra csapott volna.
— Gábor, a családi értékek nem azt jelentik, hogy egy ember eldönt mindent, a többiek pedig engedelmesen bólogatnak. A család ott kezdődik, hogy figyelembe veszik egymást. Hogy mindenki véleménye számít. Amit te most művelsz, az nem család. Az parancsuralom.
Nem várta meg a válaszát. Bement a hálószobába, lefeküdt, és magára húzta a takarót. Gábor a nappaliban maradt, visszakapcsolta a tévét, mintha ezzel el lehetne fedni mindazt, ami közöttük kimondódott. Nóra már nem törődött vele. Belefáradt abba, hogy átnéznek rajta. Belefáradt, hogy a saját otthonában is úgy kezelik, mintha csak egy árnyék volna a falon.
Másnap Nóra elment egy közjegyzőhöz, és végrendeletet készíttetett a lakásáról. Pontosan rögzítette benne, hogy ha vele történne valami, az ingatlan a húgára szálljon. Nem félelemből tette, inkább óvatosságból. Védeni akarta azt, ami az övé volt. Tisztán látta: ha egyszer nem lenne módja megakadályozni, Gábor egyetlen pillanatig sem habozna pénzzé tenni a lakást.
Eltelt néhány újabb nap, és Gábor úgy folytatta a tervezgetést a szüleivel, mintha Nóra már régen beleegyezett volna mindenbe. A négyük közös jövőjéről beszéltek, egy nagyobb otthonról, külön szobákról, új beosztásról. Gábor hirdetéseket nézett, lakásokat hasonlított össze, számolgatott, mintha a legfontosabb kérdés már eldőlt volna.
Egy este papírokkal a kezében érkezett haza. Láthatóan izgatott volt; az arca kipirult, a szeme csillogott, mint aki végre megtalálta a tökéletes megoldást.
— Nóra, találtam valamit — kezdte lelkesen. — Egy négyszobás lakás, új építésű házban. Az ára sem rossz. Ha eladjuk a te lakásodat és a szüleim falusi házát, pont kijönne az önrész. Nézd meg az alaprajzot.
Felé nyújtotta a lapokat. Nóra sokáig nézett rá, de a papírokra egyetlen pillantást sem vetett.
— Szóval már az én lakásommal is rendelkeztek? — kérdezte nyugodtan. — Esetleg engem is hozzácsomagoltok az adásvételhez?
Gábor megdermedt. Nóra nem emelte fel a hangját, mégis volt valami éles, hideg gúny a szavaiban, amitől kényelmetlenül érezte magát. Hosszú idő óta először nem sértettséget, nem könyörgést, nem fáradt beletörődést látott a felesége tekintetében, hanem jeges, távolságtartó iróniát.
— Nóra, miről beszélsz? Miért mondasz ilyet?
— Arról, hogy úgy bánsz az életemmel, a tulajdonommal, az időmmel, mintha mindez a te kezedben volna. Még csak meg sem kérdezel. Úgy kezelsz, mintha nem ember lennék, hanem egy tárgy, amit ide-oda lehet tenni, el lehet adni, fel lehet használni. Mintha nekem nem lehetne saját akaratom.
— Ne túlozz már — védekezett Gábor. — Én csak próbálok megoldást találni a lakáshelyzetre. Valami közös megoldást.
— Közös? — Nóra hangja most sem lett hangosabb, de minden szava külön súlyt kapott. — Megkérdezted tőlem, el akarom-e adni a lakásomat? Nem. Te már eldöntötted helyettem. Megbeszélted a szüleiddel, végignézted a hirdetéseket, összeállítottad a tervet. Nekem pedig hol maradt benne hely?
— De hát mindannyiunk érdekében lenne!
— Mindannyiunk? — kérdezett vissza Nóra. — A te és a szüleid érdekében, igaz? És én ebben a „mindannyiunkban” hol vagyok? Vagy engem már nem is kell számításba venni?
Gábor elhallgatott. Nem találta a szavakat. Talán először villant át benne, hogyan is nézhet ki mindez Nóra szemszögéből. Hogy amit ő természetes szervezésnek hitt, az a felesége számára erőszakos kiszorításnak tűnhetett.
— Nem adom el a lakást — mondta Nóra végül keményen. — Az az én örökségem. Az egyetlen dolog, ami a nagymamámtól rám maradt. Azért hagyta rám, mert szeretett. Nem fogok megválni tőle csak azért, hogy a szüleid kényelmesebben érezzék magukat.
— De akkor mit csináljunk? — tárta szét Gábor a kezét. — A szüleim tényleg szűkösen vannak nálunk.
— Ez a ti gondotok. Nem az enyém. Beszéljétek meg velük. Adjátok el a házukat, béreljetek nekik lakást, újítsátok fel a falusi otthont, döntsetek bárhogy. De az én lakásom nélkül. Ez az a határ, amit nem léphettek át.
Nóra megfordult, és kiment a szobából. Gábor ott maradt a kezében tartott alaprajzokkal, tanácstalanul. Nem értette, miért reagált a felesége ennyire keményen. Ő őszintén azt hitte, helyesen cselekszik, és csak a család jövőjét próbálja rendezni.
A beszélgetés híre hamar eljutott Gábor szüleihez is. Másnap az anyósa külön odalépett Nórához. Az arcán elszánt kifejezés ült, mintha nem beszélgetni, hanem ítéletet hirdetni jött volna.
— Nórikám, miért kell ennyire makacsnak lenned? — kezdte szemrehányó hangon. — Gábor a családért igyekszik. Azt szeretné, hogy mindenkinek jobb legyen. Te meg egy lakás miatt ekkora cirkuszt rendezel.
— Az nem „egy lakás” — válaszolta Nóra. — Az az én tulajdonom. Az örökségem.
— És akkor mi van? Ha két ember összeházasodik, mindent meg kell osztaniuk. Közös család vagytok, közös kasszával, közös gondokkal.
— A közös család nem azt jelenti, hogy nekem le kell mondanom a saját vagyonomról azért, hogy önöknek kényelmesebb legyen.
— Önző vagy — vágta rá az asszony. — Csak magaddal törődsz. Gábornak nem lehet könnyű melletted.
Nóra egyenesen ránézett. Nyugodtnak tűnt, de a tekintete megkeményedett.
— Lehet. De ez az én életem. És az én lakásom. Senkinek nincs joga rendelkezni egyik fölött sem az én beleegyezésem nélkül.
Az anyósa sértetten felhorkant, aztán sarkon fordult és elment. Ettől kezdve a lakás levegője még feszültebbé vált. Gábor szülei szinte teljesen elhallgattak Nóra jelenlétében, Gábor pedig hűvösen viselkedett vele. Meg volt bántva, amiért a felesége nem állt az elképzelése mellé.
Nóra egyre világosabban érezte, hogy így nem folytathatja. Idegennek érezte magát abban az otthonban, ahol elvileg élnie kellett volna. Minden nap próbatétellé vált, és minden reggel nehéz szívvel ébredt.
Egy este aztán összepakolt. Nem rendezett jelenetet, nem magyarázkodott, nem próbált újabb vitát nyitni. Fogott egy táskát, beletette a legszükségesebb holmijait, és elment abba a lakásba, amelyet Gábor olyan könnyedén el akart adni. Csak egy rövid üzenetet hagyott az asztalon: „Időre van szükségem, hogy átgondoljam.”