Ő kereste meg a termet, ő egyeztette le a menüt, ő fizetett ki mindent, és ő figyelt rá, hogy a legapróbb részlet se csússzon félre. Az, hogy most negyven ember ül egy szépen megterített asztalnál, és a főétel pontosan akkor érkezik, amikor kell, mind az ő munkája. — Viktória mosolya kiszélesedett. — Becsüld meg.
Az asztalnál taps tört ki. Valaki bekiáltotta, hogy „így van!”. Péter Annára nézett, és abban a pillantásban olyasmi volt, amit Anna már régen nem látott tőle. Nem bűntudat. Nem tanácstalanság. Valami őszinte.
Mária merev mosollyal ült a helyén.
A tortát fél tíz körül hozták be. Háromkilós volt, fondantos, rajta kissé ferde, rózsaszín betűkkel: „Péternek 40”. Mária már emelkedett is fel a székéről, megigazította a brossát, és láthatóan készült valamire.
Csakhogy Gábor, a tapasztalt teremfőnök, már a kezében tartotta a mikrofont, és ünnepélyesen bejelentette:
— És most következzen a torta, amelyet az ünnepelt szerető felesége rendelt!
Mária kinyitotta a száját.
Aztán be is csukta.
Mert a terem addigra már tapsolt, Péter Annát nézte, valaki vidáman azt kiáltotta, hogy „csókot!”, és a pillanat elszállt. Visszahozhatatlanul, elegánsan, egyetlen durva szó nélkül.
Anna a férjével együtt fújta el a gyertyákat. A fotós — az a csendes, szinte láthatatlan ember, akit Viktória szerzett — éppen akkor kattintott. Elkapta a pillanatot: Anna nevet, Péter őt figyeli, a gyertyák lángja kialszik.
Szép kép lett.
Tizenegy óra tájban kezdtek szállingózni a vendégek. Köszönetet mondtak, ölelkeztek, azt ismételgették, hogy régen érezték már ilyen jól magukat. Mária hűvösen búcsúzott, a vérnyomására hivatkozott, és az elsők között távozott.
Péter kikísérte az utolsó vendégeket is, majd visszament a terembe. Anna épp Gáborral beszélt, és aláírta a záró papírokat.
— Megvagyunk? — kérdezte Péter.
— Meg — felelte Anna.
Kiléptek az utcára. Kellemes meleg volt, csend, csak néhány autó suhant el mellettük. Péter mellette ment, és hallgatott, de ez a csend most más volt. Nem az a megszokott, kerülgető, kényelmetlen némaság.
— Anna — szólalt meg végül. — Bocsáss meg.
Anna nem válaszolt rögtön. Elértek a sarokig, és megálltak a lámpánál.
— Pontosan miért? — kérdezte. Nem keményen. Csak azt akarta, hogy ő mondja ki.
— Azért, mert mindig magadra hagytalak. Vele. Ezzel az egésszel. — Péter egy pillanatra elhallgatott. — Láttam, mi történik. Csak úgy tettem, mintha nem venném észre.
A lámpa zöldre váltott. Átmentek az úton.
— Tudod, most mi tartott vissza attól, hogy jelenetet rendezzek? — kérdezte Anna.
— Mi?
— Rájöttem, hogy a botrány neki való. Abban érzi magát otthon. A veszekedés az ő terepe, ott tud mozogni, ott tud nyerni. De amikor minden nyugodt, minden rendben van, és egyszerűen nincs mibe belekötnie… na, az az, ami igazán kellemetlen neki.
Péter halkan elnevette magát.
— Egész este kereste, hol találhat fogást rajtad.
— Tudom. Láttam.
Elértek az autóhoz. Péter kinyitotta előtte az ajtót. Olyan egyszerű mozdulat volt, mégis szokatlan. Anna már arra sem emlékezett, mikor tett ilyet utoljára. Vagy tett-e valaha.
— És most hogyan tovább? — kérdezte Péter.
— Mostantól — mondta Anna, miközben beszállt — te beszélsz az anyáddal. Nem én. Te. Ő a te édesanyád, Péter. Én a menye vagyok, nem a lánya. Ideje lenne, hogy ezt mindenki megjegyezze.
Péter beült a volán mögé. Néhány másodpercig nem szólt semmit.
— Rendben — mondta végül. — Így lesz.
Anna az ablak felé fordult. A város fényei, az elmosódó alakok, a mások életét rejtő ablakok lassan úsztak el mellettük. Nem érzett diadalt. Haragot sem. Csak fáradtságot, és valami halk, nehezen megnevezhető megkönnyebbülést.
Az este sikerült. Ez volt a lényeg.
A többi már az ő feltételei szerint alakult.
Mária három nappal később telefonált.
Nem Annát hívta, hanem Pétert. Anna a szomszéd szobából hallotta a férje hangját. Egyenletes volt, nyugodt, és hiányzott belőle az a régi, mentegetőző hangszín. Nem menekült ki a telefonnal a konyhába, nem halkította le a hangját. Egyszerűen beszélt.
— Anya, értem, amit mondasz. De ez Anna döntése volt, és jó döntés volt… Nem, nem gondolom, hogy te… Anya, várj. Egyszer mondom el: Anna szép ünnepséget szervezett. Ha valami nem tetszett, majd beszélünk róla, de nem most.
Azzal letette.
Anna az ajtóban állt, és őt nézte. Péter megérezhette a tekintetét, mert hátrafordult.
— Mi az? — kérdezte kissé zavartan.
— Semmi — felelte Anna. — Kérsz teát?
A fényképeket a következő héten küldte át a fotós. Anna este nézte végig őket egyedül, amíg Péter zuhanyzott.
Jó képek voltak. Életteliek. A vendégek nevettek, valaki koccintott, más épp kenyérért nyúlt. Az egyik felvételen Péter oldalra nézett, és valamin magában mosolygott.
Aztán ott volt a gyertyás kép is. Ő és Péter. A kis lángok kialvóban, Anna nevet.
Ennél a fotónál tovább időzött, mint a többinél.
Letette a telefont az asztalra. Elővette a noteszt — ugyanazt a papírfüzetet —, és csak úgy, saját magának, beleírt egyetlen sort:
Negyven ember. Megoldottam.
Becsukta, majd elrakta a fiókba.
Az ablakon túl csendes júliusi este ereszkedett a városra. Valahol lent becsapódott a lépcsőház ajtaja, elhaladt egy autó. Egy teljesen hétköznapi nap volt, amilyenből még sok következik.
De erre Anna emlékezni fog.