Viktória olyan arccal böngészte tovább a menüsorokat, mintha nem is más rendezvényéről, hanem a saját ünnepségéről döntene. Aztán felnézett a papírok fölül.
— Anna, fotóst akartok hívni?
— Gondoltam rá, de még nem döntöttem el.
— Ismerek valakit. Nem drága, viszont szépen dolgozik. És ami a legjobb benne: észrevétlen. Jön-megy, kattint párat, senkit nem állít be kényszeredett pózokba.
— Pontosan ilyet szeretnék.
Anna este kilenc körül ért haza. Péter már otthon volt, a tévét nézte, de inkább csak úgy, fél figyelemmel. Amint meglátta Annát, lehalkította a készüléket.
— Na? Hogy ment?
— Rendben van minden. A terem szép, a menüt véglegesítettem, az előleget kifizettem.
Péter egy pillanatig kivárt, aztán óvatosan megszólalt, mintha előre tesztelné, robbanás lesz-e belőle.
— Anya telefonált.
— És mit akart?
— Azt mondta, szívesen segítene a díszítésben. Lufik, füzérek, ilyesmik…
Anna letette a táskáját, kibújt a blézeréből.
— Péter, mondd meg anyádnak, hogy a terem dekorációja benne van a szerződésben. Már eleve úgy adják át.
— Meg fog sértődni.
— Nem megsértődik, hanem rosszul viseli, ha nem irányíthat. A kettő nem ugyanaz.
Péter hallgatott egy ideig, majd csendesebben kérdezte:
— Haragszol rá?
Anna elgondolkodott egy másodpercre. Őszintén akart válaszolni.
— Nem. Egyszerűen csak abbahagytam, hogy olyasmit csináljak, ami nekem rossz, aztán még várjam is, hogy valaki megköszönje. — Kiment a konyhába, töltött magának egy pohár vizet. — Gyere vacsorázni, mindjárt megmelegítem.
Péter utána nézett. Olyan arca volt, mint aki nem igazán érti, mi történik körülötte, de érzi, hogy valami elmozdult. Nem hangosan. Nem veszekedéssel.
Csak egyszerűen más lett.
Mária még aznap este fél tizenegy körül újra hívta. Késő volt, már-már illetlenül késő, és ez önmagában is mindent elárult: ideges.
Anna ránézett a kijelzőre.
Aztán kinyomta.
A jubileumi ünnepségig tíz nap maradt.
Mária a rendezvény napján egy órával a kezdés előtt jelent meg a teremben.
Senki sem kérte rá, mégis ott volt. Új ruhát viselt, bordóba hajló lilát, a mellén kámeás bross csillogott, a frizuráján pedig messziről látszott, hogy fodrász keze munkája. Az arckifejezése olyan volt, mintha ellenőrzésre érkezett volna.
Anna már az ajtóból észrevette. Nyugodtan odalépett hozzá.
— Mária, korán jött. A vendégek csak egy óra múlva érkeznek.
— Gondoltam, segítek — felelte az anyósa, miközben körbejáratta a tekintetét a termen. A pillantása éles volt és fürkésző. Láthatóan keresett valamit, amibe beleköthetne, de nem talált.
A terem valóban kifogástalanul festett. A hosszú asztalokat meleg, tejes árnyalatú lenvászon terítők borították, középen élő virágok álltak: egyszerűek, ízlésesek, fehérek és zöldek, semmi hivalkodás. A fények puhán világítottak, a háttérben halk zene szólt, a bárpultnál egy feketébe öltözött fiatalember már a poharakat törölgette. Minden a helyén volt, minden rendezettnek hatott.
— Szép lett — mondta végül Mária, és nyilvánvaló volt, hogy ez a mondat nehezen jött ki a száján.
— Köszönöm — mosolygott Anna. — A tortát elhozta?
— Igen, beadtam a konyhára. — Mária egy kissé bizonytalanul toporgott. — Háromkilósat rendeltem, fondantbevonattal. Ráírták, hogy „Péter 40”…
— Tökéletes.
Mária még álldogált ott egy darabig, mintha keresné, mibe kapaszkodhatna, milyen feladatot ragadhatna magához. Csakhogy nem maradt semmi. Már mindent elintéztek.
Nélküle.
A vendégek hétkor kezdtek szállingózni. Péter a bejáratnál állt, kezet fogott, ölelkezett, átvette a borítékokat, és olyan elégedettnek tűnt, mint egy ünnepelt, akit váratlanul valóban jól ér a saját születésnapja. Aznap este amúgy is kissé meglepettnek látszott: mintha arra készült volna, hogy kapkodás, feszültség, háromnapos főzésszag és kiabálás várja, ehelyett pedig egy normálisan megszervezett ünnepségbe csöppent.
Anna kissé háttérben maradt. Váltott pár szót Viktóriával, egyeztetett az üzletvezetővel, még egyszer megbizonyosodott róla, hogy a meleg ételek időben érkeznek. Minden gördülékenyen haladt.
Mária addigra már talált magának szerepet. Az asztal közepén ült, és hangosan mesélt valamit a vele nagyjából egykorú nőknek, közben szélesen gesztikulált. Időnként Anna felé pillantott: nehéz volt eldönteni, ellenőrzi-e, vagy valamire vár.
Hogy mire, az a főfogás előtt nem sokkal derült ki.
Az anyósa felállt, kezében pohárral.
— Szeretnék mondani egy pohárköszöntőt — jelentette be. — Anyaként. — A hangja biztosan csengett, gyakorlottan töltötte be a teret. — Péter, te vagy az életem. Mindent, amid van, nekem köszönhetsz. Én neveltelek fel, én hittem benned, én álltam mindig melletted. — Kis szünetet tartott, végignézett az asztalon. — És ez az ünnep is tőlem van. Én hoztalak ma össze benneteket itt.
Anna egyenesen tartotta a poharát. Nem szorította meg, nem csapta le az asztalra. Csak fogta.
Viktória két hellyel arrébb ült, és alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. A tekintete némán kérdezte: most?
Anna szinte észrevétlenül bólintott.
Viktória felállt.
— Mondhatnék én is néhány szót? — kérdezte könnyedén, mosollyal az arcán. — Viktória vagyok, Anna barátnője. Régóta ismerjük egymást, és sok mindent láttam már. — Péter felé fordult. — Péter, boldog születésnapot. Szerencsés ember vagy: olyan feleséged van, aki két hét alatt, a semmiből rakta össze ezt az egész estét.