— Persze, persze — hagyta rá Mária sietve. — Csak ne húzd sokáig, össze kell írnom, mit veszünk. Már kinéztem pár boltot, ahol olcsóbban megkapni mindent…
Anna eltette a telefont. Mellette egy férfi állt fülhallgatóval, szemben egy lány a mobilja kijelzőjét böngészte. Semmi rendkívüli: hétköznapi reggel, hétköznapi metrókocsi. Anna fejében azonban közben már összeállt valami.
Nem jelenet. Nem sírás, nem sértett kirohanás, nem ultimátum.
Valami egészen más.
A saját megállójánál leszállt, beugrott a sarki kávézóba, kért egy americanót, és leült az ablak mellé. Elővette a jegyzetfüzetét — igazi, papírból készült füzet volt, három éve ebbe írt mindent —, aztán sorban felvázolta a számokat.
Negyven ember. Ennyi vendégre egy szerényebb asztal is legalább kétszázezer forint. Inkább kétszáznegyvenezer, ha ital is kerül mellé. A torta, amelyet Mária olyan nagyvonalúan magára vállalt, legfeljebb tizenkétezer forintból kijön. A képlet tehát nem volt különösebben bonyolult.
Anna becsukta a füzetet, majd megitta a kávé maradékát.
Nem. Ezúttal nem.
Botrányt viszont nem akart. Sokkal érdekesebb megoldás jutott eszébe.
Ebédszünetben felhívta a barátnőjét.
Viktória egy rendezvényszervező cégnél dolgozott. Nem volt óriási vállalkozás, de jó neve volt a szakmában. Céges partik, évfordulók, esküvők, születésnapok — mindent szervezett már, amihez asztal, vendéglista és költségvetés kellett. Az árakkal tökéletesen tisztában volt, mások pénzét pedig sebészi pontossággal tudta fejben szétszálazni.
— Tehát negyven fő — ismételte Viktória, miután végighallgatta. — És az anyósod a tortát állja.
— A tortát — erősítette meg Anna.
— Ünnepélyes vállalás.
— Nagyon is.
Viktória egy pillanatig hallgatott, majd halkan, inkább üzletiesen, mint jókedvűen felnevetett.
— Figyelj, van egy ötletem. Ha már csinálod, csináld elegánsan. Nem veszekedés, nem könnyek, hanem úgy igazán szépen. Benne vagy?
— Pontosan ezt szeretném.
— Akkor jegyzetelj.
Aznap este Anna nem otthon találkozott a férjével, hanem egy kávézóban. Ő javasolta így, szándékosan. Semleges terep kellett, emberekkel körülvéve; ne legyenek konyhai hangsúlyok, fáradt kanapék, félbehagyott mosogatás.
Péter valamivel előbb érkezett, ablak melletti asztalt foglalt, és már kávét is rendelt magának. Kissé bűntudatosnak tűnt — nála ez mindig akkor jelent meg, amikor megérezte, hogy a helyzet túlment azon a ponton, ahol még hallgatással meg lehet úszni.
— Gondolkodtam — kezdte, alighogy Anna leült vele szemben. — Mi lenne, ha kibérelnénk egy termet? Vagy egy éttermet. Akkor nem kellene otthon főzni…
— Jó ötlet — felelte Anna nyugodtan. — Mekkora összeget tudsz beletenni?
Péter mondott egy számot. Anna bólintott. Reális összeg volt, nem nevetséges.
— Rendben. Akkor a következő lesz. Én intézem a szervezést, az elejétől a végéig. Keresek helyszínt, egyeztetek a konyhával, mindent kézben tartok. De ebben az esetben ez az én területem. Én döntöm el, mi hogyan legyen. Mária utólagos módosításai nélkül.
Péter arca megrándult.
— Anya biztos bele akar majd szólni…
— Péter. — Anna egyenesen ránézett, a hangja csendes maradt. — Vagy ő szervezi meg az egészet, és ő fizeti. Vagy én szervezem. Harmadik lehetőség nincs. Döntsd el.
Ritka pillanat volt: Péter nem kapta elő azonnal a telefont, hogy az anyját megkérdezze. Csak bólintott.
— Jó. Akkor te intézed.
Mária már másnap értesült róla. Anna maga hívta fel, szándékosan, hogy ne maradjon félreértés.
— Péterrel úgy döntöttünk, hogy termet bérlünk. Már elkezdtem egyeztetni. Úgyhogy a menülista, amit összeírt, nem fog kelleni, mert a helynek saját konyhája van.
A vonal túlsó végén sokatmondó csend támadt.
— Hogyhogy termet béreltek? — kérdezte végül Mária lassan. — Az pénzbe kerül…
— Péter tud róla.
— De én már azt mondtam az embereknek, hogy otthonos lesz…
— Egy étteremben nekik is kényelmesebb lesz — mondta Anna szelíden. — Ne aggódjon, minden rendben lesz.
Mária elhallgatott. Anna szinte hallotta, ahogy az asszony fejében sorra peregnek a lehetőségek: tiltakozzon, nyomást gyakoroljon, panaszkodjon a fiának. Csakhogy nem volt mibe kapaszkodnia. A döntés megszületett, Péter az összeget jóváhagyta, látványos sértődésre pedig nem kínálkozott tiszta ürügy.
— Hát… ha ti így határoztatok — mondta végül azon a hangon, amelyet az ember akkor használ, ha úgy érzi, elárulták.
— A tortát természetesen továbbra is vállalhatja, ahogy tervezte — tette hozzá Anna. — Nagyon kedves gesztus lesz.
A helyszínt Viktória segítségével találta meg: egy kisebb banketttermet néhány megállóra az otthonuktól. Nem volt hivalkodó, de barátságosnak hatott, a konyháját dicsérték, az üzletvezető pedig normálisnak tűnt. Szerda este hárman ültek össze ott: Anna, Viktória és a terem vezetője, Gábor, egy negyvenöt év körüli, testes férfi, aki mindent kézzel jegyzett fel a füzetébe.
— Hány fővel számoljunk? — kérdezte.
— Hivatalosan negyvennel. A valóságban lehet, hogy negyvenöt lesz — felelte Anna.
— Fix menüt szeretnének, vagy választási lehetőséget?
— Fixet. Háromféle meleg előétel, két saláta, hidegtálak, főételnek pedig legyen hús és hal is. Az alkoholt részben mi hozzuk, részben önöktől rendeljük.
— Torta?
Anna alig észrevehetően elmosolyodott.
— A tortát a vendégek hozzák.
Gábor ezt is felírta, majd bólintott. Viktória közben mellette lapozgatott.