– Nem az ellenséged vagyok.
– Hanem micsodám?
– A férjed.
– Akkor miért az én kártyámat akarod, miközben a sajátodat nem adod ide?
Gábor az ablak felé fordította a tekintetét. Odakint már sötétbe borult az udvar, a szemközti házban sorra világítottak a konyhák. Emberek járkáltak az ablakok mögött, vízforralót tettek fel, hűtőt nyitogattak, veszekedtek, kibékültek. Talán minden konyhának megvolt a maga könyvelése. Csak nem mindenhol hívták ezt szeretetnek.
– Mert én jobban kezelem a pénzt – mondta végül.
– Kinek jobban?
– A családnak.
– És a család alatt kit értesz?
Bosszúsan kifújta a levegőt.
– Már megint kezded.
– Nem. Most először fejezem be.
Felálltam, megtöröltem a kezem a konyharuhába, aztán a telefonomért nyúltam.
– Mit művelsz? – kérdezte Gábor.
– Rendet rakok.
Egy pillanatra mintha megkönnyebbült volna. Biztos azt hitte, végre engedek. Hogy megnyitom az alkalmazást, átutalom neki, ami még maradt, vagy hagyom, hogy oda kapcsolja a kártyámat, ahová ő akarta.
Beléptem a banki appba. Jelszó, ujjlenyomat, menü. A képernyőn megjelent a kártyám. Ugyanaz a világos színű, a sarkán kissé lekopott darab.
– Nóra, ne csinálj jelenetet – szólalt meg Gábor, most már lágyabb hangon. – Értünk teszem.
Megnyomtam a zárolás gombot.
A telefon rákérdezett, biztos vagyok-e benne.
Milyen érdekes kérdés. Legalább a bank megkérdezte.
– Biztos vagyok – mondtam.
– Miben vagy biztos?
Rányomtam a megerősítésre. A kijelzőn rövid, száraz üzenet jelent meg, mintha valaki udvariasan behúzott volna előttem egy kiskaput: „A kártya zárolva.”
A konyhában hirtelen nagyon hangos lett a hűtő zúgása.
– Mit csináltál? – kérdezte Gábor.
– Letiltottam a kártyát.
Pislogott egyet.
– Minek?
– Hogy ne legyen zűrzavar a közös kasszában.
Nem lenne pontos azt mondani, hogy azonnal dühös lett. Előbb inkább kizökkent. Olyan arcot vágott, mint aki odalép a villanykapcsolóhoz, aztán rájön, hogy az csak fel van rajzolva a falra.
– Elment az eszed?
– Nem.
– És a bevásárlás? A számlák?
– A közösek?
– Hát persze!
– Neked van a fő fizetésed. Az a komoly.
Felállt. Végigment a konyhán, aztán visszafordult. A füzet ott feküdt előtte az asztalon, de valamiért most nem adott neki kapaszkodót.
– Oldd fel.
– Nem.
– Nóra, komolyan beszélek.
– Én is.
– Ez óvoda.
– Lehet. Viszont a kártya már nagykorú. Önállóan zároltatta magát.
Válaszolni akart, de abban a pillanatban csengettek.
Mindketten az előszoba felé néztünk. A csengő pont úgy szólt bele a helyzetbe, mint vasárnap reggel a szomszéd fúrója.
Az ajtó előtt Mária állt az ötödikről. A pufidzsekije alatt köntös volt rajta, a kezében pedig egy közüzemi számlát szorongatott. Mindig úgy nézett ki, mintha csak egy percre ugrott volna ki, de az az egy perc nála könnyen elnyúlt egy óráig.
– Nórikám, rá tudnál nézni? – kérdezte. – Megint valami csoda történt a vízdíjjal. Szerintem medencét számoltak fel nekem. Igaz, nem fürödtem benne, de ki tudja, álmomban talán igen.
Elvettem tőle a papírt.
– Jöjjön be.
– Á, jó vagyok itt az ajtóban. Biztos vacsoráztok.
Mária átpillantott a vállam fölött, és meglátta Gábort a füzettel. Aztán az asztalon heverő kártyákat. Végül az üres mosóporos zacskót. A mi korunkbeli nők gyorsabban olvasnak egy konyhából, mint bármelyik alkalmazásból.
– Jaj, tanácskozás van? – mondta. – Akkor majd később.
– Nem, Mária, nézzük csak meg.
Kiléptem vele a lépcsőházba, és magam mögött behúztam az ajtót. Odakint nedves lábtörlők és valakinek a párolt káposztája szagolta tele a levegőt. A lift két emelet között zúgott, mint egy vén macska.
Az ablakpárkány mellett álltunk. Én a számlát böngésztem, közben a konyha felől tisztán hallottam, ahogy Gábor fel-alá járkál. Lépések oda. Lépések vissza. Megnyikordult egy szék. Aztán meghallottam a hangját:
– Hát a fél ház az ő kártyáján lógott!
Hangosan mondta. Persze nem nekünk szánta. Inkább magának. Csakhogy az ajtó vékony volt, a lépcsőház pedig az ilyesmit mindig úgy közvetíti, mint egy rádió.
Mária felnézett a számláról.
– Kinek a kártyáján? – suttogta.
– Az enyémen – feleltem.
Rám nézett. Nem sajnálkozva. Inkább úgy, ahogy arra az asszonyra néznek, aki sokáig cipelt egy nehéz szatyrot, és csak most tette le végre a földre.
– Hát – mondta aztán. – A fél ház már tényleg nem apróság.
Visszaadtam neki a számlát.
– Nincs benne hiba. Csak a múlt havi óraállást nem adta le. Azt kell beküldeni.
– Beküldöm. Te meg, Nórikám, szintén küldd el, amit kell. Oda, ahová való.
– Már megtettem.
Mária elindult a lift felé, én pedig visszamentem a lakásba.
Gábor az asztal mellett állt. A füzet nyitva hevert előtte. Mellette ott feküdt a lezárt kártyám. Csak egy közönséges darab műanyag volt.