Alatta, apró, összeszorított betűkkel csak ennyi állt: „Nóra: élelmiszer”.
És semmi más.
– Szép kis káosz ez nálunk – jegyeztem meg. – A téli gumi a háztartás része, a horgászat pihenés, az ennivaló meg én vagyok.
– Ne köss bele mindenbe.
– Nem belekötök. Olvasok.
Gábor maga felé húzta a füzetet.
– Mindig ezt csinálod. Ahelyett, hogy rendesen megbeszélnénk valamit, elkezdesz szavakon lovagolni.
– A szavakon te lovagolsz. Például azon, hogy „nem komoly”.
Gábor legyintett, mintha egy szúnyogot akarna elhessegetni.
– Ugyan már, miért ragadtál le ennél? Nem sértésnek szántam.
Milyen kényelmes mondat. Az ember odaszúr valami kellemetlent, aztán ráteríti, hogy „nem bántásból”, és máris úgy tesz, mintha minden rendben volna, lehetne menni teát főzni.
Felálltam, és elzártam a tűzhelyet. A serpenyőben a krumpli már kezdett odakapni. A piruló hagyma illata sűrűn ült meg a konyhában, meleg volt és otthonos. Az a fajta illat, amely kibékíti az embereket, ha maradt bennük bármi, ami még ki tud békülni.
– Ülj vissza – mondta Gábor. – Nem fejeztük be.
– Szerintem nagyjából már mindent elmondtunk.
– Nóra.
Megfordultam.
– Tessék?
– Ne rendezz jelenetet. Hozd ide a kártyádat, hozzákapcsolom a közös kiadásokhoz. Egyszerűbb lesz.
– Milyen közös kiadásokhoz?
– Internet. Rezsi. Boltok. Gyógyszertár. Ami kell.
– És eddig ezeket miből fizettük?
Erre nem vágta rá rögtön a választ.
Odamentem az asztalhoz, és felvettem a füzetet. Gábor megmozdult, mintha ki akarná venni a kezemből, de végül nem tette. Talán úgy gondolta, hadd nézzem, úgysem érem fel ésszel az ő magasabb rendű könyvelését.
Az utolsó oldalon ott volt a havi összesítés. A betűi még apróbbá váltak, mint egy fáradt orvos kézírása műszak végén.
„Rezsi: Gábor.”
„Autó: Gábor.”
„Hitel: Gábor.”
„Otthon: Nóra.”
„Élelmiszer: Nóra.”
„Apróságok: Nóra.”
– Apróságok – olvastam fel hangosan.
– Hát minek nevezzem? – kérdezte kimerülten. – Te veszel minden nap valamit. Hol szalvétát, hol rizst, hol tejet, hol azt a… hogy is hívják… padlóhoz valót.
– Tisztítószert.
– Na. Padlótisztítót. Ezek talán komoly tételek?
Elmosolyodtam, de öröm nem volt benne. Csak néha a test magától keres egy repedést, ahol kiengedheti a gőzt, mielőtt felforrna benne minden.
– Persze, hogy nem. A padlónk sem komoly. Magától mossa fel magát, tiszteletből a te fő fizetésed iránt.
Gábor összevonta a szemöldökét.
– Muszáj gúnyolódnod?
– Csak így kerülöm el, hogy durvábbat mondjak.
Másnap szándékosan nem intéztem el semmit. Nem rosszindulatból. Egyszerűen kíváncsi lettem, milyen az a háztartás az én „nem komoly” pénzem nélkül.
Reggelre elfogyott a kenyér.
– Nóra, van kenyér? – kiáltott ki Gábor a konyhából.
Az előszobatükör előtt álltam, és a blúzomat gomboltam. Az ujjamon a gomb sehogy sem akart beletalálni a lyukba, én pedig arra gondoltam: furcsa, hogy az ember huszonhét év alatt megtanulja a férje lépteiből kitalálni annak hangulatát, de azt nem, hogyan gombolja be a bal mandzsettát bosszankodás nélkül.
– Nincs.
– Hogyhogy nincs?
– Egyszerűen. Tegnap még volt. Ma már nincs.
Kijött az üres kenyértartóval a kezében.
– De hiszen tegnap munka után bementél a boltba.
– Be.
– És?
– Vettem sót, túrót, eledelt Borsinak, meg égőt a fürdőszobába. Kenyeret nem.
– Miért nem?
– Elfelejtettem.
Úgy nézett rám, mintha nem egy veknit hagytam volna ki, hanem egy gyereket felejtettem volna a vonaton.
– Jó, majd én beugrom.
– Persze.
Este kenyérrel, felvágottal, sajttal és valami keksszel érkezett haza.
– Tessék – mondta, miközben kipakolta a szatyrot. – Nincs ebben semmi bonyolult.
– Egyetértek.
– És az egész blokk csak hétezer-kétszáz forint.
Ránéztem. Ő nem azonnal hallotta meg saját magát. Aztán köhintett egyet, és elindult levenni a cipőjét.
Két nappal később elfogyott a mosópor.
– Nóra, hol az új? – szólt ki Gábor a fürdőből.
– Micsoda?
– A mosószer.
– A boltban.
A feje megjelent az ajtóban.
– Ezt hogy érted?
– Pont úgy. A régi elfogyott, újat nem vettem.
– Miért?
A konyhában ültem, répát pucoltam. Levest azért főzni akartam, mert eszem ágában sem volt csatatérré változtatni a lakást. Engem most valami egészen más érdekelt: vajon Gábor észreveszi-e végre mindazt, ami évek óta ott áll előtte a polcon, a szekrényben, a hűtőben, a gyógyszeres dobozban, az ablakpárkányon és a mosogató alatt.
– Mert apróság – feleltem. – Az apróságok pedig nem komolyak.
Bejött a konyhába, két ujja között tartva az üres mosóporos zacskót.
– Mostantól minden szavamat fel fogod hánytorgatni?
– Nem mindet. Csak a jobban sikerülteket.
– Nóra, elég legyen.
– Még el sem kezdtem.
Leült. A kiürült zacskót az asztalra tette, közvetlenül a füzet mellé. Az a lapos, semmire sem jó csomagolás meggyőzőbbnek tűnt bármilyen vitánál.
– Beszéljük meg rendesen – mondta.