Nem döntött el semmit. Nem lakatott jól senkit. Nem vett mosóport, nem fizette be a netet, és nem viselte helyettem mások magabiztosságának terhét.
– A szomszéd hallotta? – kérdezte Gábor.
– Valószínűleg.
– Remek.
– Ne aggódj, Máriában nincs rosszindulat.
– Nem róla van szó.
– Akkor miről?
Leült. Lassan ereszkedett a székre, mintha hirtelen alacsonyabb lett volna alatta az ülés.
– El lehetett volna mondani normálisan is.
– Elmondtam.
– Mikor?
– Amikor megkérdeztem, miért közös az én kártyám, és miért munkaeszköz a tiéd. Amikor megláttam azt a „semmiségek” bejegyzést. Amikor rákérdeztem, kik azok a családtagok a füzetedben.
Gábor végighúzta a tenyerét az arcán.
– Nem akartalak megalázni.
– Mégis sikerült.
Erre már nem felelt.
Levettem a serpenyőt a tűzhelyről, előszedtem két tányért, és szétosztottam a krumplit. Nem azért, mert megbocsátottam, vagy mert nem. Egyszerűen a krumpli nem tehetett semmiről, az éhes emberek beszélgetései pedig mindig élesebbek, mint a jóllakottaké.
Csöndben ettünk.
Gábor időről időre a füzetre pillantott. Aztán a kártyára. Utána rám. Látszott rajta, hogy valami nagy, női, végleges mondatot vár. Tiszteletlenségről. Az évekről. Arról, hogy belefáradtam abba, hogy kényelmes legyek.
De nem mondtam ki semmi ilyesmit.
A nagy szavak nálunk, ebben a konyhában, régóta úgy működtek, mint a függönyök: ott lógtak ugyan, de a résen át mégis be lehetett látni.
Másnap reggel leállt az internet.
Pontosabban nem maga a kapcsolat szűnt meg, csak az automatikus fizetés nem ment át. Az alkalmazásban felvillant az értesítés, Gábor pedig a telefonját szorongatva jött ki a szobából.
– Nóra, nem fizetődött be a netünk.
– Előfordul.
– A te kártyádhoz volt kötve?
– Igen.
– Miért?
– Mert három éve azt mondtad: „Fizesd be most, aztán majd elrendezzük.”
Elhallgatott egy pillanatra.
– Elfelejtettem.
– Én nem. Én fizettem tovább.
Egy órán belül még két tételt talált. Barcika előfizetéses macskaeledelét. A kaputelefont. Aztán eszébe jutott az édesanyja gyógyszertári fiókja is, ahol szintén az én kártyám volt elmentve, mert legutóbb nem tudta megkapni a megerősítő kódot, mivel „akadozott a telefonja”.
Dél körül Gábor magától vette elő a füzetet.
– Írjuk újra – mondta.
Az ablak mellett ültem, és egy gombot varrtam vissza a kabátomra. Nagy, sötét gomb volt, közepén vékony karcolással. Már hónapok óta készültem rá, hogy mind a négyet lecserélem egyformára, de valahányszor boltba kerültem, gomb helyett mindig valami hasznosabb került a kosárba a lakásba.
– Mit írjunk újra?
– A kiadásokat.
– Minek?
– Hogy rendben legyen.
– Mit jelent az, hogy rendben?
Kinyitotta a füzetet egy üres oldalnál. Sokáig tartotta a tollat az első sor fölött, anélkül hogy leírt volna bármit.
– Hát… külön az enyéim. Külön a tieid. És külön a közösek.
– És a kártya?
– Mindenkinek a sajátja marad.
Fölemeltem a tekintetem.
Nem mosolygott. Nem próbálta úgy beállítani, mintha ez kezdettől fogva az ő remek ötlete lett volna. És nem kért bocsánatot szép, kerek mondatokkal sem. Gábornak sosem ment igazán a bocsánatkérés. Nála ez többnyire ház körüli buzgalommá változott: levitte a szemetet, megszerelte a csapot, vagy figyelmeztetés nélkül hozott kenyeret.
– És a közös kassza? – kérdeztem.
– Nyitunk egy számlát. Mindketten utalunk rá. Az összegben megegyezünk.
– Mindketten?
– Mindketten.
– Komolyan mondod?
Bólintott.
– Komolyan.
Beleöltöttem a tűt az anyagba, majd meghúztam a cérnát. A gomb stabilan simult a helyére, nem állt ferdén.
– Jó – mondtam. – Akkor kezdjük azzal, hogy az én fizetésem nem jelentéktelen. Az az enyém.
Gábor lesütötte a szemét a füzetre.
– Írjam le?
– Jegyezd meg.
Újra bólintott.
Este megnyitottam az új számlát. Nem adtam neki fennkölt nevet. Nem lett „szabadság”, „új élet”, és semmi olyan, ami naplementés képeslapra kívánkozott volna. Egyszerűen ezt írtam be: „Nóra”. Néha egy név, ha végre a saját helyére kerül, többet mond minden jelszónál.
A régi kártyát nem dobtam ki. Betettem a konyhafiókba, a zacskókhoz való befőttesgumik, az elemek, a tavalyi tortáról megmaradt gyertya és az apró csavarhúzó mellé, amelyet soha senki nem talált, amikor szükség lett volna rá.
Gábor az asztalnál ült, és másolta át a füzetet. Lassan dolgozott, szokatlan arckifejezéssel.
– Vettem mosóport – szólalt meg egyszer csak.
– Láttam.
– Kenyeret is.
– Azt is láttam.
– A blokkot betettem a füzetbe.
Ránéztem, és napok óta először majdnem elmosolyodtam.
– Csak ne a „hőstettek” rovatba.
Megköszörülte a torkát.
– A „ház” rovatba.
Odakint besötétedett. Barcika a macskaeledeles zacskóhoz dörgölőzött, a hűtő egyenletesen zúgott, a tűzhelyen leves melegedett. Szinte minden olyan volt, mint korábban.
Csakhogy a kártyám már nem feküdt az asztalon úgy, mintha engedélyt kérne arra, hogy hasznos lehessek.
Gábor füzetét pedig most először nem az ő keze csukta be, hanem az enyém.