Miért kellene ezt tudnom? Hiszen rendben élünk, a gyereket szeretjük, minden a helyén van — minek felkavarni? Ezt ismételgettem magamban. Mégsem mondtam le a vizsgálatot.
Az eredmény péntek délelőtt, tíz óra körül érkezett meg. Éppen a munkahelyemen voltam. A telefonomon nyitottam meg az e-mailt, végigolvastam, aztán még hosszú percekig csak ültem az irodámban, és meredten néztem a szemközti falat.
A lelet száraz, hivatalos megfogalmazással közölte: Gábor biológiai apja Márknak.
Így állt ott. Hideg mondatokban, százalékokkal, magyarázatokkal, mintha nem egy egész élet omlott volna meg bennem, hanem valami közömbös adatot rögzítettek volna. Elolvastam egyszer. Aztán még egyszer. Végül lezártam a telefont, és betettem a táskámba.
Kimentem a folyosóra, engedtem magamnak vizet az automatából. Megittam. Visszamentem az asztalomhoz.
A nap hátralévő részében mindent elvégeztem, amit kellett. Válaszoltam a levelekre, megtartottam egy telefonos megbeszélést, aláírtam néhány iratot. Mintha semmi sem történt volna. Hazafelé a buszon az ablak mellett ültem, és a szürke novemberi utcákat figyeltem.
Csak egyetlen kérdés járt a fejemben: hogyan?
Nem az, hogy miért. Nem is az, hogy mire volt ez jó. Csak az: hogyan. Hogyan történhetett meg fizikailag? Mikor? Életem melyik pillanatában történt mindez, miközben én kórházi ágyon feküdtem infúzióval a karomban, és arra a gyerekre gondoltam, aki nekem nincs, és talán soha nem is lesz?
Otthon Márk azonnal elém szaladt egy rajzzal. Egy házat rajzolt, mellette három alakot. Komoly arccal rámutatott sorban mindegyikre.
— Ez te vagy, ez apa, ez meg én.
— Nagyon szép lett — mondtam.
— Anya, de miért sárga a hajad a képen? Neked barna hajad van.
— Biztos elfogyott a barna ceruza.
— Igen — bólintott nagy komolyan. — Akkor gyűjteni fogok új ceruzákra.
Elvettem tőle a rajzot, és mágnessel feltettem a hűtő ajtajára.
Azon a héten nem mentem oda Gáborhoz. Ott voltam a lakásban, aludtam, ettem, beszéltem, válaszoltam, de mindezt úgy, mintha valami vastag üveg választana el a világtól. Ő mintha nem vett volna észre semmit. Vagy nagyon ügyesen tett úgy, mintha nem látná. Néha vacsora közben ránéztem, és azt kérdeztem magamban: tudod, hogy már tudom? Nem. Nem tudta.
Újra és újra elképzeltem, pontosan hogyan történhetett. A kép megjelent bennem, aztán azonnal el is töröltem. Gábor és Petra. Amíg én a kórházban feküdtem. Amíg mindkettejükre szeretettel gondoltam. Amíg azt kértem Petrától: „Hívd fel Gábort, mondd meg neki, hogy hiányzik.” Valószínűleg fel is hívta. Igen.
Márk megszületett. Tehát Petra terhes volt. Tehát tudta. Tehát ez nem véletlen kisiklás volt, hanem egy történet. Egy egész, hosszú történet, amelyet előlem elrejtettek.
Nem rohantam azonnal Petrához. Előbb magamban kellett tisztáznom, mit akarok. Nem azt, hogy mi volna helyes. Nem azt, hogy mit kellene tennem. Hanem azt, mire van szükségem. Beszélgetésre? Magyarázatra? Vagy csak arra, hogy végre az igazat mondja, és ne azt a mesét, hogy „elutaztam anyámhoz Szegedre”.
Tíz nappal azután hívtam fel, hogy megkaptam a teszt eredményét. Azt mondtam neki, találkozni szeretnék. Ő azonnal rávágta, hogy persze, mikor. A hangja teljesen hétköznapi volt. Semmit sem sejtett. Vagy túlságosan jól tudott uralkodni magán.
Nála találkoztunk. Szándékosan kértem, hogy ne kávézóban üljünk le. Idegenek között könnyebb óvatos, lekerekített mondatokat mondani. Otthon viszont nincs hová elbújni.
Az ajtóban fogadott, és megkérdezte:
— Teát kérsz vagy kávét?
— Semmit — feleltem.
Akkor nézett rám először figyelmesebben.
— Történt valami?
Kivettem a táskámból a laboreredményt, és letettem az asztalra kettőnk közé.
Petra felvette a papírt, olvasni kezdte. Én csak az arcát figyeltem. Először nyugodt maradt. Aztán mintha megdermedt volna minden vonása. Végül visszatette a lapot az asztalra.
— Anna… — szólalt meg.
— Ne — vágtam közbe. — Ne kezdj bele. Csak mondd el az egészet.
Sokáig hallgatott. Aztán felállt, odament az ablakhoz, és háttal maradt nekem. Ugyanúgy, ahogy annak idején Katalin állt nálunk a lakásban. Mintha könnyebb volna valami szégyenteljeset kimondani, ha közben nem kell a másik szemébe nézni.
— Nem akartam, hogy megtudd — mondta végül.
— Ezt sejtettem — válaszoltam. — Azt mondd el, hogyan történt.
— Amikor kórházban voltál. Gábor eljött hozzám. Nem csak egyszer. Mi… ez nem volt előre eltervezve, Anna. Egyszerűen csak…
— Egyszerűen csak — ismételtem utána.
— Tudom, mit gondolsz most. Tényleg tudom. De nem is sejtettem, hogy terhes vagyok, csak amikor már a második hónapon is túl voltam. Nem én hívtam őt, és ő sem hívott engem. Megtörtént.
— És a gyerek?
Petra elhallgatott.
— Nem álltam készen rá. Nem volt rá lehetőségem… nem tudtam vállalni. Elmondtam neki. Megegyeztünk. Ő mindent magára vett.
— Mit jelent az, hogy mindent magára vett?
— Fizette a magánkórházat, intézte a papírokat. Amikor a baba megszületett, ott volt. Én… — Petra elakadt, majd újrakezdte. — Lemondtam róla. Hivatalosan. A kisfiú bekerült egy csecsemőotthonba. Aztán…
— Aztán te és Gábor kitaláltátok, hogy majd együtt elmentek gyereket választani. Ő pedig pontosan tudta, hová kell menni. Tudta, ki az a kisfiú.
Nem válaszolt. Nem is kellett. A válasz ott volt közöttünk.
Ültem, és közben azt éreztem, hogy odabent minden elcsendesedik. Nem kiüresedik, nem eltűnik — csak néma lesz. Olyan némaság volt ez, mint egy hatalmas robaj után, amikor a hang megszűnik, de a csend még nyomja az ember fülét.
— Ő szereti Márkot — mondta Petra halkan, mintha ezzel valamit meg lehetne magyarázni.
— Én is szeretem Márkot — feleltem. — Ő az én fiam.
— Anna…
— Mennem kell.
Felálltam, felvettem a táskámat. Az asztalról eltettem a teszteredményt is, visszacsúsztattam a többi irat közé. Petra továbbra is az ablaknál állt, mozdulatlanul. Elindultam kifelé, ő pedig nem tartóztatott fel. Nem mondta, hogy várjak. Nem jött utánam.
Hazafelé a buszon azon gondolkodtam, mit fogok mondani Gábornak. Mondatokat raktam össze magamban, majd azonnal elvetettem őket. Egyik sem volt megfelelő. Mindegyik vagy túl halkan hangzott volna, vagy túl kegyetlenül.
Mire hazaértem, Márk már aludt. Gábor a nappaliban ült, és valamit nézett a tévében.
— Hol voltál? — kérdezte anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.
— Petrával találkoztam.
Bólintott.
— Tudom — mondtam.
Nem értette meg rögtön. Csak ekkor fordult el a tévétől.
— Mit tudsz?
— Mindent — feleltem. — Márkról. Rólad. Petráról.
Hosszú csend következett. Aztán halkan megszólalt:
— Anna…
— Ne — mondtam. — Most már ne. Csak egyetlen kérdésre válaszolj: kezdettől fogva ezt tervezted? Már az elején tudtad, hogy oda mész, és őt hozod el?
Gábor nem felelt azonnal.
— Igen — mondta végül. — Tudtam.
Bólintottam. Felálltam.