Ajándékokat hozott neki, leült vele játszani, bolondos történeteket mesélt, amelyeken Márk hangosan kacagott.
Jólesett látnom, hogy a fiam ennyire kötődik hozzá. Őszintén örültem ennek.
És akkor Katalin, az anyósom, egyszer csak kimondta:
– Tiszta Petra.
Teát töltöttem magamnak. Lassan kortyoltam, mintha időt akarnék nyerni. Katalin átment a nappaliba, bekapcsolta a tévét. Márk közben berúgta a labdát a kapuba, és diadalittasan kiabált valamit a szomszéd kisfiúnak. Az ablakból néztem őt.
Vöröses haj. Szeplők.
A mi családunkban senkinek sem volt szeplője. Gábornak sem.
Elmostam a bögrémet, és határozottan rászóltam magamra: ostobaság. Az örökbefogadott gyerekek nagyon különbözőek lehetnek. Az anyósom csak úgy odavetette, semmit sem jelent.
De a gondolat ott maradt.
Nem tágított. Úgy fúródott belém, mint egy láthatatlan szálka: nem látod, mégis minden mozdulatnál érzed. Attól a naptól kezdve más szemmel figyeltem Márkot. Olyan részletek tűntek fel, amelyek mellett addig elmentem. Például ahogy a kanalat fogta. Jobb kézzel, de kissé oldalra fordítva a csuklóját. Petra pontosan így tartotta. Egyszer régebben észrevettem nála vacsora közben, de legyintettem rá: véletlen. Most hirtelen eszembe jutott.
Aztán ott volt az a szokása is, hogy amikor elmélyedt valamiben, résnyire nyitva maradt a szája, és mereven nézett egy pontot. Petra ugyanígy bámult maga elé, ha olvasott vagy zenét hallgatott. Régen még ugrattam is miatta:
– Petra, csukd be a szád, berepül egy légy.
Megtiltottam magamnak, hogy tovább ezen járjon az eszem. Azt ismételgettem: olyasmit keresel, ami nincs is. Léteznek hasonló mozdulatok, véletlen egyezések, semmi több.
Mégis, két héttel Katalin megjegyzése után elővettem egy régi fényképet Petráról az albumból. Egy céges rendezvényen készült, nagyjából tíz évvel korábban, ketten álltunk rajta egymás mellett. Petra nevetett, a tekintete kissé oldalra siklott. Vöröses fürtök, apró szeplők, és az orra közepén az a finom kis görbület.
Sokáig ültem a képpel a kezemben. Aztán felálltam, és bementem Márk szobájába. Aludt. Megálltam az ágya mellett, és néztem az arcát.
Ugyanaz a kis ív az orrán.
Gábor orra egyenes volt. Az enyém is. Petráé viszont ilyen: középen alig észrevehetően megtört. Mindig azt gondoltam, különlegessé teszi az arcát, sőt szépnek láttam.
Kijöttem a szobából, óvatosan behúztam az ajtót, majd visszamentem a konyhába. Leültem a hokedlire. Nem kapcsoltam villanyt. Csak ültem a sötétben, sokáig.
Nem, mondogattam magamban. Nem. Nem. Ez nem lehet.
De a kérdés már belém költözött, és többé nem hagyott nyugodni.
Egyre több mindent vettem észre. Talán ha az ember keresni kezd, előbb-utóbb talál is. Vagy csak abbahagyja a félrenézést. Márk ugyanúgy nevetett, mint Petra: picit hátravetette a fejét. Ha megsértődött, az alsó ajka pontosan úgy csúszott előre, ahogy Petráé, amikor megbántották. Százszor láttam ezt a barátnőmön, mégsem kötöttem össze soha a fiammal.
Körülbelül három héttel az anyósom mondata után találkoztam Petrával egy kávézóban. Semmi rendkívüli nem volt benne, épp olyan alkalomnak indult, mint máskor. Beszélgettünk a munkáról, meg az újabb férfiról az életében, akiről megint kiderült, hogy mégsem az igazi. Én közben őt figyeltem, és belül azt kértem tőle némán: mondj valamit. Adj valami jelet, hogy csak képzelődöm, hogy ez az egész nem igaz.
– Mi van Márkocskával? – kérdezte, miközben megkeverte a kávéját.
– Jól van – feleltem. – Az iskolában már sokkal ügyesebben olvas.
– Ügyes fiú. Okos gyerek. – Elmosolyodott, és a mosolya lágy volt, meleg. Akkor legalábbis túl melegnek éreztem. Azonnal rendreutasítottam magam: te találsz ki mindent.
– Petra – szólaltam meg végül –, abban az évben, amikor Gáborral intéztük az örökbefogadást… emlékszel, hol voltál nyáron?
Felnézett rám.
– Nyáron? Három éve?
– Igen. Valahogy akkoriban.
– Szabadságon voltam. Anyámhoz mentem vidékre, aztán talán még máshová is. Miért?
– Semmi különös. Csak eszembe jutott, hogy akkoriban sokáig nem vetted fel a telefont.
– Rossz volt a térerő – mondta.
És elfordította a tekintetét.
Ezt a pillantást azóta sem felejtettem el.
Nem rám nézett többé, hanem az ablakon át kifelé. Olyan természetességgel, mintha odakint valami lekötné. Pedig csak az utca látszott, meg a parkoló autók.
Nem kérdeztem tovább. Még beszélgettünk egy darabig, aztán elköszöntünk egymástól. Gyalog indultam haza, pedig messze laktunk. Szükségem volt arra, hogy menjek, és közben gondolkodjak.
Az az ősz, amikor Márk papírjait intéztük. Három évvel korábban. Az utolsó lombikprogramom nem sokkal előtte volt, utána két hetet feküdtem kórházban a szövődmények miatt. Gábor mindennap bejött hozzám. Vagy mégsem mindennap? Próbáltam felidézni. Nem. Egy alkalommal nem jött. Azt mondta, sürgős munka akadt. Másnap hozta azt a csokor krizantémot, sápadt, olcsó virágokat egy utcai bódéból.
Aztán Petrára próbáltam emlékezni. Mit csinált akkor? Hol volt? Amikor kórházban feküdtem, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Üzeneteket küldött: „Tarts ki, hamarosan kijössz, minden rendben lesz.” Aztán egyszer csak eltűnt pár napra. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Elég bajom volt nélküle is.
Otthon bementem a szobába, felnyitottam a laptopot, és beírtam a keresőbe: „DNS-teszt titokban hogyan”. Egy darabig csak ültem a képernyő előtt. Aztán lecsuktam a gépet.
Nem. Ez őrültség.
Még egy hónap telt el így. Kívülről minden a megszokott mederben folyt. Márk iskolába járt, én dolgoztam, Gábor is dolgozott. Esténként együtt vacsoráztunk, hétvégenként elmentünk valahová. Mosolyogtam, beszélgettem, tettem a dolgomat, mintha semmi sem változott volna. Belül azonban szüntelen, fárasztó munka zajlott bennem. Ugyanazokat a képeket pörgettem újra meg újra, mint egy elhasznált filmet, amely már recseg, mégsem lehet megállítani.
November közepe táján egyik nap a szokásosnál korábban értem haza. Márk a szomszédasszonynál volt, Gábor még nem jött meg. Kinyitottam a laptopot, és rátaláltam egy labor honlapjára, ahol olyan DNS-vizsgálatot is vállaltak, amelyhez az egyik fél tudta nem feltétlenül szükséges. A leírás szerint biológiai minta kellett: hajszál hajhagymával, nyálkahártyával érintkezett vattapálca, vagy valami hasonló. Mindent aprólékosan végigolvastam.
Márktól mintát szerezni nem volt nehéz. A fésűjét mindig a fürdőszobai polcon hagyta. Megvártam az estét, amíg elaludt, aztán bementem, és néhány hajszálat kiszedtem a fésűből. A kezem alig remegett. Egy apró irattasakba tettem őket.
Gábor esetében bonyolultabb volt a helyzet. Végül azonban arra is találtam módot.
Elküldtem a mintákat a laborba, és várni kezdtem. Több mint két hétbe telt, mire választ ígértek. Ezalatt a két hét alatt többször is majdnem visszamondtam az egészet. Újra meg újra azt kérdeztem magamtól: minek ez az egész?