— Nem tűnt fel neked, hogy Márk mennyire hasonlít Petrára? — kérdezte az anyósom, és abban a pillanatban mintha valami elszakadt volna bennem.
Katalin az ablak mellett állt, két kézzel fogta a bögréjét, és kifelé nézett az udvarra, ahol Márk a szomszéd kisfiúval rúgta a labdát. Olyan hangon mondta, mintha csak mellékesen jegyezné meg. Nem fordult felém. Ő mindig így viselkedett, ha valami igazán fontosat akart kimondani: félrenézett, hogy ne kelljen látnia, milyen hatást vált ki belőlem.
— Miféle Petra? — kérdeztem, pedig pontosan tudtam, kiről beszél.
— Hát Petra. A barátnőd. Aki tavaly újévkor is nálatok volt. Az a vöröses hajú, szeplős.
— Anyuka, magának aztán élénk a képzelete — feleltem, és kimentem a konyhába.
A kezem nem remegett. Feltettem a vizet, elővettem egy csészét, beledobtam a teafiltert. Mindent szépen, szabályosan, egymás után. Belül viszont olyan érzés kavargott bennem, mintha valaki hangtalanul kirántotta volna a padlót a lábam alól.
Márk akkor hét éves volt. Gáborral addigra majdnem tizenkét éve éltünk együtt házasságban. Ebből nyolc év azzal telt, hogy próbáltam teherbe esni.
Erről nem akarok hosszasan beszélni. Aki átment rajta, annak nem kell magyarázni. Aki nem, annak úgysem lehet igazán elmondani. Elég annyi, hogy három lombikprogramunk volt, és egyik sem sikerült. A harmadik után majdnem két hétig kórházban feküdtem. Valamilyen szövődmény lépett fel, nem részletezem. Amikor végre hazajöhettem, Gábor virággal várt. Sápadt krizantémokat tartott a kezében, olyanokat, amiket nyilván az első útba eső virágosnál vett. Akkor, ott, valami végleg lezárult bennem. Azt gondoltam: ennyi volt. Nem bírom tovább.
Az örökbefogadást először Gábor hozta szóba. Én majdnem fél évig ellenkeztem. Mindent mondtam, amit ilyenkor az ember mondani szokott: hogy idegen gyerek, hogy talán nem tudnám szeretni, hogy még nem állok készen. Ő nem erőltette. Nem győzködött naponta. Csak néha, vacsora közben halkan megjegyezte:
— Anna, gondold át. Vannak gyerekek, akik várnak.
Aztán elhallgatott.
Én pedig gondolkodtam.
Egy reggel felébredtem, és minden különösebb bevezetés nélkül azt mondtam:
— Rendben. Menjünk el. Nézzük meg.
Egy városon kívüli gyermekotthonba mentünk. Kicsi, földszintes épület volt, régen sárgára festve, de a vakolat már sok helyen lepattogzott róla. Végigvezettek minket a csoportszobákon. A gyerekek különféleképpen néztek ránk: volt, aki azonnal a kezünkbe kapaszkodott, más elbújt, megint más úgy tett, mintha ott sem lennénk. Én mentem a folyosón, és közben csak az járt a fejemben: hogyan lehet egyáltalán választani? Hiszen nem egy tárgyat veszünk le a polcról.
Gábor egyszer csak megállt az egyik ajtó előtt. Bent egy apró szoba volt, a szőnyegen pedig egy kisfiú ült, és fakockákat rakosgatott. Egyedül volt, nevelő nélkül. Vöröses haja minden irányba szétállt, a fülei kissé elálltak. Amikor beléptünk, fel sem nézett. Ugyanúgy folytatta az építést.
— Hogy hívnak? — kérdezte tőle Gábor.
— Márk — válaszolta a gyerek.
Nem Márkocska, nem semmi kedveskedő forma. Csak ennyi: Márk. Négyéves volt, mégis úgy beszélt, mint egy kicsire zsugorított felnőtt.
Gábor leguggolt mellé. Egy ideig egyikük sem szólt. Aztán Gábor felemelt egy kockát, és a torony tetejére tette. A kisfiú ránézett, majd ő is elvett egy újabb darabot, és ráhelyezte. A torony egyre magasabb lett, végül ledőlt. Márk nevetni kezdett. Csöndesen, inkább magának, mint nekünk.
Amikor kiléptünk a folyosóra, Gábor megtörölte a szemét. Addig soha nem láttam sírni. Tíz év házasság alatt egyszer sem. Most pedig ott állt a fal felé fordulva, és reszketett a válla.
— Gábor — szólítottam meg halkan.
— Ő az — mondta.
Nem kérdezte, mit gondolok. Nem egyeztetett. Egyszerűen kimondta:
— Ő.
Nem vitatkoztam vele.
Az ügyintézés hónapokig tartott. Papírok, bizottságok, környezettanulmányok, pszichológusi beszélgetések. Úgy jártam ezekre az alkalmakra, mintha munkahelyi feladataim lennének: fegyelmezetten, pontosan, módszeresen. Gábor ugyanígy. Otthon alig beszéltünk róla. Mintha attól féltünk volna, hogy ha túl sokat mondunk ki hangosan, elillan az egész.
Amikor Márkot végre hazahozták hozzánk, az előszobában állt egy kis szatyorral. Abban volt két pár zokni, egy képeskönyv és egy fából készült ló, amelynek hiányzott a farka. Figyelmesen nézett körül a lakásban, úgy, ahogy az néz, aki már megtanulta, hogy nem szabad túl sok mindenen meglepődni, de még nem felejtette el észrevenni a részleteket.
— Mostantól ez az otthonod — mondta Gábor.
Márk bólintott. Aztán megkérdezte:
— És hol van a szobám?
Megmutattuk neki. Belépett, lassan körbejárta a helyiséget, megérintette az ágyat, az ablakpárkányt, a szekrényajtót. Végül kivette a szatyorból a farkatlan falovat, és feltette a polcra.
— Jó — mondta.
Ennyi volt. Így kezdődött hármunk közös élete.
Az első hat hónap nem volt könnyű. Nem azért, mert Márkkal baj lett volna. Csendes gyerek volt, óvatos, és négyéves létére szokatlanul rendes. Inkább én nem találtam a helyemet. Nem tudtam, hogyan viselkedjek vele. Féltem túl közel menni hozzá, de attól is féltem, hogy túl távol maradok. Folyton az járt a fejemben: most majd rosszul mondok valamit, rosszul nyúlok hozzá, rosszul reagálok, és ő rögtön megérzi, hogy én nem vagyok igazi anya.
Gábor viszont meglepően természetesen mozgott mellette már az első naptól kezdve. Együtt építettek, együtt néztek mesét, együtt mentek le a boltba. Néha a konyhából figyeltem őket, és arra gondoltam: hát ez az. Ezért kellett mindenen keresztülmennünk.
Nálam a szeretet nem egyik pillanatról a másikra érkezett. Ezt máig világosan fel tudom idézni. Körülbelül négy hónap telt el, tél volt, amikor Márk megbetegedett. Semmi komoly, egyszerű megfázás, nem is volt magas a láza, de elesett volt, étvágya sem volt. Egész éjjel az ágya mellett ültem. Cserélgettem a homlokán a nedves kendőt, apró kortyokban itattam, felolvastam neki valamit egy könyvből, már arra sem emlékszem, mit. Hajnal felé egyszer csak felém fordult, kinyitotta a szemét, és azt mondta:
— Anya, ne menj el.
Nem mentem el. Ott maradtam mellette virradatig. És miközben ültem az ágya mellett, egyszer csak megértettem: megérkezett. Már nem a papírok miatt volt a fiam. Egyszerűen az enyém lett.
Utána minden könnyebbé vált. Beleilleszkedtünk az életünkbe. Márk óvodába ment, később iskolába. Gábor dolgozott, én is dolgoztam. Olyan hétköznapi életünk lett, mint bárki másnak: fáradtságokkal, apró vitákkal, kibékülésekkel, hétvégi utak az Adriára, vacsora közbeni beszélgetések, reggeli sietség és esti csönd.
Petra, a legjobb barátnőm, gyakran megfordult nálunk. Húszéves korunk óta ismertük egymást. Egy időben ugyanabban az irodában dolgoztunk, aztán másfelé vitt minket az élet, de a barátságunk megmaradt. Petra feltűnő jelenség volt: hangos, ragyogó, olyan nő, aki belépett egy szobába, és az ember akarva-akaratlanul észrevette. Vöröses haj, szeplők az orrán, nevetése betöltötte az egész lakást. Márk rajongott érte.