Bementem a hálószobába. Ruhástul feküdtem le, még a cipőmet sem volt erőm azonnal levenni. Csak néztem a plafont, mintha ott lenne valami válasz.
Gábor azon az éjszakán nem jött utánam. A nappaliban aludt, a kanapén. Reggel, miután Márk elindult az iskolába, leültünk a konyhában, és hosszú ideig beszélgettünk. Talán három órán át. Nem kiabáltam. Ő sem próbálta különösebben tisztára mosni magát. Elmondta, hogyan történt minden, de amit mondott, attól semmi nem lett könnyebb.
— Azt akartam, hogy a fiam velem legyen — mondta.
— És nekem nem lett volna jogom tudni?
— Ha tudtad volna, soha nem egyezel bele.
Igaza volt. Ezt mindketten pontosan éreztük.
— Utólag is elmondhattad volna — mondtam. — Miután már elhoztuk. Odaállhattál volna elém, és kimondhattad volna az igazat.
— Akkor elmentél volna.
— Igen — feleltem csendesen. — Valószínűleg elmentem volna.
Gábor a konyhaasztalt bámulta. A kezeit maga elé tette, ujjait összekulcsolta. Ismertem ezt a mozdulatot. Mindig így ült, amikor valami elviselhetetlenül nehéz volt neki.
— És Márk? — kérdezte végül. — Vele mi lesz?
— Márk az enyém — mondtam. — Ez az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos vagyok.
Négy hónappal később elváltunk. Nem volt nagy jelenet, nem volt üvöltözés, sem harc a lakásért, bútorokért, pénzért. Csendben intéztük el, közös megegyezéssel. Márk nálam maradt. Gábor eleinte sokat mondogatta, hogy látni akarja a fiát, hogy joga van hozzá. Nem tiltottam meg a találkozásokat, de én nem mentem velük. Márk néha hétvégén átment hozzá, vitt rajzokat, mesélt ezt-azt. Gábor ezek után felhívott, és megköszönte. Én annyit mondtam: szívesen. Aztán letettem.
Petrával többé nem beszéltem. Egyáltalán nem. Egyszer írt nekem, aztán még egyszer. Mindkét üzenetet elolvastam, de egyikre sem válaszoltam. Mit is mondhattam volna? Amit lehetett, azt már kimondtuk. Vagy inkább: nem maradt semmi, amit még érdemes lett volna szavakba önteni.
A válás utáni első hónapok a maguk módján nehezek voltak. Nem azért, mert egyedül maradtam. Az egyedüllét kevésbé ijesztőnek bizonyult, mint ahogy korábban elképzeltem. Más volt a fájdalom. Éjjelente feküdtem az ágyban, és nem tudtam, mit kezdjek mindazzal, ami bennem kavarog. Mintha csomóba kötötték volna a lelkemet: fájdalom, düh, üresség, és mellettük valami más is, aminek sokáig még nevet sem tudtam adni.
Esténként Márk megírta a leckéjét, aztán vacsoráztunk, utána néztünk valamit együtt. Az állatos műsorokat szerette a legjobban. A pingvinekről képes volt akár egy teljes órán át mozdulatlanul figyelni, aztán kérdezgetett:
— Anya, miért billeg így a pingvin? Nem kényelmetlen neki?
Úgy magyaráztam, ahogy tudtam. Ő komolyan hallgatott, bólogatott, mintha a világ egyik legfontosabb törvényét értené meg éppen.
Egyik este, nagyjából fél évvel azután, hogy Gábor elköltözött, Márk kijött hozzám a konyhába. Én éppen mosogattam. Mellém állt, egy darabig hallgatott, majd megszólalt:
— Anya, te szomorú vagy?
Hátrafordultam.
— Miért kérdezed?
— Csak mert néha sokáig nézel ki az ablakon. És akkor arra gondolok, hogy lehet, hogy szomorú vagy.
Letöröltem a kezem egy konyharuhába, aztán leguggoltam elé. Akkor nyolcéves volt.
— Egy kicsit igen — mondtam őszintén. — De ne félj, jól vagyok.
— Tudom — felelte. — Te erős vagy.
Magamhoz húztam, és sokáig öleltem. Először toporgott egy kicsit, de nem húzódott el. A nyolcéves fiúk általában nem rajonganak a hosszú ölelésekért, ő mégis ott maradt a karomban.
— Anya — szólalt meg a vállamba fúrva az arcát. — Te mindig leszel?
— Mindig — mondtam.
— Jó — felelte.
Pont ugyanazzal a hangsúllyal, mint négyévesen, amikor először lépett be a saját szobájába, és végigsimított a polcokon. Jó.
Abban a pillanatban nem gondoltam arra, kinek a vére folyik benne. Nem jutott eszembe Petra, sem Gábor. Csak az én kisfiam volt, aki a karomban állt, és akinek arra volt szüksége, hogy én mindig legyek. Ennyi számított.
Eltelt egy év a válás után. Hozzászoktam egy másfajta élethez. Nem volt jobb, nem volt rosszabb, egyszerűen más lett. Munka, otthon, Márk, néha találkozások más emberekkel — nem Petrával, hanem másokkal. Péntek reggelenként elkezdtem uszodába járni. Apróságnak tűnhet, de nekem sokat jelentett. Fél óra a vízben, egyedül, úgy, hogy közben semmire sem kellett gondolnom.
Azon a télen, egy évvel mindazok után, egy este a konyhában ültem. Márk már régen aludt. Odakint nagy, puha pelyhekben hullott a hó, némán és kitartóan. Teát ittam, bár a csésze tartalma már kihűlt. Az asztalon ott hevertek a másnapi tankönyvei, és egy könyvtárból hozott pingvines könyvből kilógott a könyvjelző.
Sok minden járt a fejemben, és közben szinte semmi. Hogy egy hónap múlva kilencéves lesz. Hogy biciklit szeretne, és majd ki kell választani. Hogy fel kellene hívnom anyámat, mert túl rég beszéltünk. Hogy holnap nehéz napom lesz a munkahelyen.
Arra viszont már nem gondoltam, jól döntöttem-e. Nem kérdezgettem magamtól, tehettem volna-e másként. Csak ültem, és néztem, ahogy a hó rátelepszik az ablakpárkányra.
Az alatt az egy év alatt nem találtam meg minden választ azokra a kérdésekre, amelyek azon az éjszakán születtek bennem, amikor elolvastam a teszt eredményét. Megbocsátottam-e Gábornak? Nem tudom. Haragszom-e Petrára? Valószínűleg igen. Csillapodott-e bennem valami? Igen. Csillapodott. Nem múlt el, csak halkabb lett. Mint egy hang, amely nem tűnik el egészen, de már nem akadályoz abban, hogy lélegezz.
Márk tudja, hogy örökbe fogadtuk. Még korábban elmondtuk neki, a válás előtt, óvatosan, de igazat mondva. Gyerekesen egyszerű nyugalommal fogadta. Csak ennyit kérdezett:
— Akkor te engem választottál?
— Igen — mondtam.
— Akkor nagyon engem akartál.
— Pontosan téged — feleltem.
Bólintott, elgondolkodott egy pillanatra, aztán ment játszani. A gyerekek különös módon képesek erre: kiemelik a lényeget, a többit pedig elengedik.
Azt, hogy Gábor a vér szerinti apja, nem mondtam el neki. Nem tudom, el kell-e mondanom. Azt sem tudom, mikor. Ez azok közé a kérdések közé tartozik, amelyekre nincs kész válaszom. Félreteszem, mint egy túl nehéz táskát: leteszi az ember a földre, aztán majd akkor emeli fel újra, amikor lesz ereje továbbvinni.
A tea teljesen kihűlt. Az ablak mögött egyre sűrűbben esett a hó. Ültem a konyhában, és hallgattam a lakás csendjét. Azt, ahogy valahol a szobában a fiam egyenletesen lélegzik álmában. Ahogy néha kattan valami a csövekben. Ahogy odakint a világ lassan, puhán elalszik a hó alatt.
Nem tudom, helyesen cselekedtem-e. Talán nem is ez a lényeges kérdés. Azt, hogy valami helyes volt-e vagy sem, utólag már nem lehet választani. Csak azt lehet eldönteni, mi következik ezután.
És ezután nekem ott van egy fiú, aki megkérdezi, miért totyognak a pingvinek. Aki azt mondja: „te erős vagy”. Aki egyszer feltett a polcra egy farok nélküli lovacskát, körülnézett, és csak ennyit mondott:
— Jó.