Ha te voltál az, aki ünnepi vendéglátást ígért az édesanyádnak, akkor a bevásárlólista is a te kezedbe való, a kötény is rád kerül, és a tűzhely mellett is neked kell helytállnod.
Aznap este megcsörrent a telefonom. A kijelzőn az anyósom neve jelent meg: Erika. Már az első megszólalásából annyi mézes kedvesség áradt, hogy képzeletben szinte megemelkedett a vércukrom. Még két ilyen „drága kislányom”, és már időpontot is kérhettem volna laborvizsgálatra. Lágyan, elnyújtottan beszélt, minden szavába gondosan odasimított mosollyal, mintha nem is szívességet akarna kicsikarni belőlem, hanem ünnepélyes áldását készülne rám adni. Akár megható is lehetett volna az egész, ha a cukormáz alatt nem kattogott volna az a nagyon is ismerős szerkezet: a szépen kárpitozott csapda, amely udvariasan mosolyog, miközben az ember önként belesétál.
— Nórácska, szervusz! Gáborka mondta, hogy szombaton vártok minket. Annyira örülök, hogy vállaltad ezt a kis családi segítséget. Átküldtem a receptet, semmi különös nincs benne…
— Erika, jó estét. Gábor hívta meg önöket, tehát ő is várja önöket — vágtam közbe nyugodtan, de úgy, hogy ne maradjon rés a mondaton. — Én viszont szombaton sajnos elutazom a hétvégére.
A vonal túlsó végén sértett szuszogás hallatszott. A mézes hang egy pillanat alatt elpárolgott, és a helyén ott maradt a leplezetlen felháborodás.
— Hogy merészelsz így beszélni velem?! — csattant fel Erika. — Az én fiam gondoskodik rólad, kényelmes életet biztosít neked! Hálásnak kellene lenned! Gábor találhatott volna magának sokkal engedelmesebb feleséget is!
A rokoni kötelesség különös fizetőeszköz: a hitelt az egyik ember veszi fel, a behajtók mégis a másik ajtaján kopogtatnak. Csakhogy nálam ezek a régi trükkök már rég nem működtek.
— Először is, Erika, abban a lakásban élünk, amelyet még a házasságunk előtt vettem — mondtam tagoltan, minden szót külön a helyére téve. — Másodszor pedig a tiszteletet nem lehet kifizetni. Azt normális bánásmóddal lehet kiérdemelni. A menüt és a vendéglistát beszélje meg a fiával. Minden jót.
Letettem a telefont. Gábor, aki a beszélgetés végét végighallgatta, úgy nézett rám, mintha villámokat akarna szórni.
— Ez tűrhetetlen! Megsértetted az anyámat! — jelentette ki, és olyan pózt vett fel, mint egy megbántott uralkodó. — Szombaton pontosan kettőkor itt lesznek a vendégek. Az asztalon pedig ételnek kell lennie. Pont.
— Remek.