— ordította végig az egész termen. — Azért jöttél, hogy itt is szégyent csinálj magadból? Téged senki sem hívott!
Az asztalok körül egy csapásra elhalt minden beszélgetés. Erzsébet összeszorította a száját, és látványosan félrefordította a fejét, mintha Lilla puszta jelenléte is sértené.
— Lilla, jobb lesz, ha szépen kimész innen — szólalt meg István fenyegető, mély hangon. — A te részedre nem volt szükségünk, mindent mi rendeztünk. Ne rontsd el mások ünnepét.
Lilla azonban nyugodtan beljebb lépett, egészen a terem közepéig. Úgy tett, mintha észre sem venné a rá szegeződő ellenséges tekinteteket. A vendégek összesúgtak a háta mögött. Judit, a váci nagynéni, egyáltalán nem törődött a diszkrécióval, hangosan odaszólt valakinek:
— Ez meg kicsoda? A volt menyasszony? Mit keres itt?
— Jó estét kívánok mindenkinek! — Lilla hangja tisztán és határozottan csengett, miközben udvarias mosoly ült az arcán. — Nyugodjanak meg, nem azért érkeztem, hogy tönkretegyem az estét. Épp ellenkezőleg: szeretném szívből felköszönteni Erzsébetet és Istvánt a gyöngylakodalmuk alkalmából.
— Lilla, fogd be a szádat, és takarodj! — Márk egyetlen lendülettel mellette termett, és a karja után kapott volna, ám Nóra villámgyorsan elé csúsztatta a tűsarkú cipőjét, elzárva az útját.
— A kezedet tartsd magadnál — mondta higgadtan.
— Csupán annyit szeretnék elmondani — folytatta Lilla, most már a dermedt vendégsereg felé fordulva —, hogy ez a pompás bankett valójában nekem köszönhető. Pontosabban annak a kétszázezer forintnak, amit előlegként befizettem. Csakhogy esküvő nem lesz, mert az önök nagyszerű Márkja végül közönséges kitartottnak és anyuci pici fiának bizonyult, aki még az én beteg édesanyám pénzére is szemet vetett.
— Micsoda hazugság ez?! — visította Erzsébet, és felpattant a helyéről. — Egy szavad sem igaz! Az én fiam becsületes ember! Te aljas nő! Te kígyó!
— Szóval — emelte meg Lilla a hangját, könnyedén túlharsogva a leendő anyósa rikácsolását — az imént visszakértem a pénztárból a kétszázezer forintomat.
Olyan csönd szakadt a teremre, mintha valaki elvágta volna a levegőt. Még a ceremóniamester kezéből is kicsúszott a mikrofon; a hangszórókban éles, kellemetlen sípolás hasított végig.
— Hogyhogy visszakérted? — Márk arca hirtelen kifakult. — Ez nem lehet. Mi mindent kifizettünk!
Ebben a pillanatban három pincér lépett be a terembe. Csakhogy a beígért hatalmas tálakon felszolgált sült tokhal és a drága konyakosüvegek helyett mély tányérokban egyszerű paprikás krumplit, kiszáradt csirkecombokat és a legolcsóbb, műanyag kupakos pálinkákat kezdték az asztalokra pakolni. A rendezvényvezető személyesen állt meg az ünnepeltek asztalánál, majd olyan hangosan szólalt meg, hogy a terem végében is minden szót hallani lehetett:
— Tisztelt vendégeink! Tájékoztatom önöket, hogy mivel az előleg első részét, kétszázezer forintot, visszautaltuk a jogos tulajdonosának, az önök rendelkezésre álló kerete csökkent. A megmaradt négyszázezer forintos befizetés alapján a prémium melegétel-menüt és az exkluzív italcsomagot töröltük. Ennek megfelelően az alap, takarékos menü kerül felszolgálásra. Kellemes estét kívánunk.
A nő ezzel sarkon fordult, és távozott.
Az asztaloknál elszabadult a pokol. Judit, aki egész úton a különlegességekről álmodozott, undorodva bökdöste villájával a kékes árnyalatú csirkecombot.
— Ez meg miféle moslék? — csattant fel. — Erzsi, ezért rángattál ide bennünket Vácról? Hogy ezzel a szegény, kiszáradt madárral etess? Hol van az a tokhal, amit napokig dicsértél az üzenetekben? És a konyak?
— Judit, várj, ez csak valami tévedés! — Erzsébet ide-oda kapkodott az asztal mellett, az arca lassan ugyanolyan vörös lett, mint a ruhája. — Márk, csinálj már valamit! István, te meg miért ülsz ott némán?
István továbbra is mozdulatlanul bámulta a tányérján árválkodó krumplit. A vendégek egyre hangosabban méltatlankodtak, néhányan már a kabátjuk után nyúltak.
Márk a terem közepén állt, zihálva, ökölbe szorított kézzel. A tekintetében egyszerre kavargott tehetetlen düh és vak gyűlölet.
— Te… te szemét vagy, Lilla — sziszegte. — Elrontottad az egész évfordulót. Most majd minden rokon rajtunk fog röhögni.
— Legalább őszinte az ünnepség, Márk — felelte Lilla szelíd mosollyal. — Amennyit összekapartatok, annyiból mulattok. Tartsd el a szüleidet te magad, ahogy tervezted. Én pedig megyek. Holnap vonattal indulok anyával Szegedre.
Ezzel megfordult, és könnyed, szinte lebegő léptekkel elindult a kijárat felé. A háta mögött már teljes erővel tombolt a családi botrány: Judit hangosan követelte, hogy fizessék vissza az útiköltségét, Erzsébet zokogva szidta a fiát, amiért kiderült, hogy nincs pénzük, Márk pedig hiába próbálta túlüvölteni a felháborodott rokonságot.
Odakint még mindig esett az eső, Lillának mégis úgy tűnt, mintha vakító napsütésben állna. Elővette a telefonját a táskájából, és üzenetet írt az édesanyjának:
„Anya, pakolj össze. Holnap indulunk. Minden rendben lesz, meglátod.”