— Lillám, hát az esküvő? — sírta el magát az édesanyja, amikor Lilla átadta neki az üdülés papírjait. — Most akkor miattam omlott össze minden?
— Anya, épp miattad menekültem meg — felelte Lilla, és óvatosan átkarolta anyja vékony vállát. — Ha nincs ez az út, talán hozzámegyek valakihez, aki az első adandó alkalommal rajtunk taposott volna végig. Te most elutazol, pihensz és gyógyulsz. Ezen nincs vita.
Egyetlen elvarratlan szál maradt: a lakodalmi vacsora. Az „Arany Oroszlán” étteremben szombatra volt lefoglalva a terem. Az első előleget Lilla fizette be személyesen: kétszázezer forintot, amit a barátnőjétől, Nórától kért kölcsön. A szerződésben világosan benne állt, hogy ha a rendezvényt egy hónapon belül mondják le, az előleget nem adják vissza. Csakhogy Lilla pontosan tudta: Márk és a szülei egyáltalán nem készülnek lemondani a bankettet. Egyszerűen átnevezték az eseményt. Esküvő helyett Erzsébet és István „gyöngylakodalmát” akarták nagy felhajtással megünnepelni, hiszen a rokonság úgyis úton volt. Márk még arra is képes volt, hogy egy barátja profiljáról írjon neki: „A vacsorát nem mondjuk vissza. Ha már ekkora szemét vagy, legalább a te pénzeden mulatunk egy jót.”
A szombat meglepően gyorsan elérkezett. Lilla reggel különös, szinte hideg nyugalommal ébredt. Felhívta Nórát.
— Nórikám, készen állsz? — kérdezte, miközben finom sminket tett fel.
— Lilla, ezért a látványért még a legjobb cipőmet is elővettem — nevetett a barátnője. — Mikor indul a hadművelet?
— A bankett négykor kezdődik. Mi ötre érünk oda. Pont akkorra, amikor már mindenki kellően jókedvű lesz.
Öt órakor a taxi megállt az „Arany Oroszlán” előtt. Az ablakokon át vidám zene szűrődött ki az utcára. Lilla és Nóra belépett az előcsarnokba. A terem ajtajánál egy fekete kosztümös, szigorú tekintetű üzletvezető állt.
— Jó napot kívánok, az Ivanov névre van itt egy rendezvény — szólalt meg Lilla. — Én vagyok a menyasszony. Pontosabban a volt menyasszony. Az előleget én fizettem.
— Jó napot, Lilla — bólintott az asszony, és a hangjából érződött, hogy már sejti, miről van szó. — Az ön… meghiúsult rokonsága már megérkezett. Azt mondták, változott a program, évfordulót ünnepelnek. A fennmaradó négyszázezer forintot két órával ezelőtt készpénzben rendezték.
— Remek — mosolyodott el Lilla. — Akkor minden a terv szerint halad. A szerződés alapján az módosíthat az étlapon vagy a programon, aki az első befizetést teljesítette, igaz?
— Így van, egészen addig, amíg a meleg fogásokat fel nem szolgáljuk. Most még csak a hideg előételeknél tartanak. Mit szeretne változtatni?
— A saját részemet szeretném visszakapni — mondta Lilla, és elővette a táskájából a szerződés másolatát meg az igazolványát. — Az én előlegem kétszázezer forint volt. Nem akarom lemondani a rendezvényt, csak kérem ennek az összegnek az ellenértékét most vissza. Mivel a teljes számlát az ő második befizetésük már fedezi, gondolom, az étterem tud ebben rugalmas lenni.
Az üzletvezető előbb a papírokat nézte meg, aztán Lillára emelte a tekintetét. A szemében őszinte együttérzés villant.
— Tudja, Lilla… a volt vőlegénye három órával ezelőtt már jelenetet rendezett a pincérekkel, mert a megbeszélt kereten felül is ingyen alkoholt követelt. Visszaadjuk önnek a kétszázezer forintját a pénztárból, részleges előleg-visszatérítésként. Nekik pedig ugyanennyivel szűkítjük a menüt. Most azonnal. Épp drága halat és prémium konyakot rendeltek a meleg fogások mellé. Ezek egyszerűen lekerülnek a felszolgálási listáról. A négyszázezer forintjukért pontosan azt kapják, amit ők fizettek ki: csirkét és egyszerű házi pálinkát.
— Maga egy angyal — suttogta Nóra Lilla mellett.
— Kérem, intézzük el — bólintott Lilla.
Tizenöt perc múlva már a kezében tartotta a bankjegyeket. A kétszázezer forint visszakerült hozzá.
— Nos, Nórikám, menjünk, köszöntsük fel az ünnepelteket? — kérdezte Lilla, miközben gondosan elrejtette a pénzt a táskájában.
— Még szép. Ezt a műsort semmi pénzért nem hagynám ki.
Együtt lökték be a nehéz, sötét fából készült ajtókat, és beléptek a terembe.
Odabent már javában zajlott az ünneplés. A hosszú asztal körül legalább harmincan ültek: váci rokonok, Erzsébet régi ismerősei, István munkatársai és néhány távolabbi családtag. A főhelyen Erzsébet trónolt rikító piros ruhában, mellette István feszengett egy zakóban, amely szemmel láthatóan szűk volt rá. Márk az asztal szélén ült komoran, kezében egy pohár pálinkával.
Amikor Lilla megjelent, a zene éppen elhallgatott; a ceremóniamester újabb pohárköszöntőre készült. Elsőként Márk vette észre. Félrenyelte az italt, majd olyan hirtelen ugrott fel a székéről, hogy az hangosan megcsikordult a padlón.
— Te? Te meg mit keresel itt? — tört ki belőle döbbenten.