Sem a kocsonyát, sem az olajban tocsogó húsos tésztáidat! A fasírtjaidból sem kérek, mert úsznak a zsírban! Egy hete marja a gyomrom a sav, a nadrágom alig jön rám, érted? Én egyszerűen rendes ételt szeretnék enni!
A konyhára olyan csend telepedett, hogy még a hűtő zúgása is hangosnak tűnt.
Mária lassan leengedte a merőkanalat. Az ajka megremegett.
— Rendeset? Vagyis amit én főzök, az szerinted nem rendes étel? Én itt töröm magam érted, fáj a lábam, egész nap a tűzhely mellett állok, te meg…
A következő pillanatban a merőkanál csörömpölve landolt a mosogatóban. Mária elfojtott zokogással sarkon fordult, és beviharzott a szobába.
Márk lerogyott a hokedlire, két kezébe temette az arcát.
— Istenem… Anna, én most csak egy darab főtt húst ennék. Kérlek, főzz nekem csirkét. Mellfilét. Natúran. Szárazon. Semmi extra.
Feltettem egy fazék vizet a tűzhelyre.
— Megcsinálom, Márk.
Másnap Mária sértődötten hazautazott. Útközben csak ennyit ismételgetett: „Itt már semmit sem becsülnek. Nagyon jól megy egyeseknek.” Kikísértük az állomásra. Márk vitte a bőröndjét, és látható megkönnyebbüléssel emelte fel a vonat fülkéjébe.
Aznap este vacsorára párolt pulykafasírtot készítettem, mellé könnyű krumplipürét tejjel, alig egy kevés vajjal, és friss zöldségekből salátát.
Márk csendben evett. Lassan, óvatosan, mintha minden falatot külön meg akarna köszönni.
— Na? — kérdeztem. — Persze tudom, nem olyan, mint anyukádé…
Felnézett rám.
— Anna.
— Igen?
— Ez fantasztikus. Komolyan mondom, életem legjobb fasírtja.
— Tényleg? És mi lesz a lélekkel meg az energiával?
— A fenébe az energiával. Az a lényeg, hogy a hasnyálmirigyem ne adja fel a szolgálatot.
Mindent megevett, a végén még kenyérrel is kitörölte a tányért. Ilyet korábban soha nem csinált.
— Ne haragudj, Anna. Hülye voltam. Gyerekként valahogy minden finomabbnak tűnt. De most már felnőttem. A szervezetem is. Anya viszont még mindig úgy főz, mintha a régi Magyar Köztársaság idején élnénk, amikor a zsír a jólét jele volt.
Azóta egyszer sem hangzott el tőle, hogy „anyám jobban csinálja”. Ünnepekkor persze elmegyünk Máriához, de Márk már indulás előtt bekap egy emésztőtablettát, aztán a kocsiban odasúgja:
— Anna, vegyél nekem kefirt meg almát. Titokban. Különben nem élem túl.
Én pedig veszek. Mert jó feleség vagyok. És mert jobban főzök. Ez most már hivatalosan is elismert tény.
Néha ahhoz, hogy egy férfi értékelje, amije van, egyszerűen meg kell adni neki, amit annyira követel. Háromszoros adagban. Jó sok zsírral.