– Anyámék már bőröndöket nézegetnek, Lilla. Nekik pontosan az a szegedi rehabilitációs szálló kell. Van ott gyógyiszap, termálkezelés, meg teljes ízületi program – magyarázta Márk, miközben gondosan szétkente a pástétomot a kenyéren, de közben rá sem pillantott a menyasszonyára.
Lilla kezében megállt a sótartó a levegőben. Az esküvőjükig éppen három hét volt hátra. Az étterem előlegének a felét már befizették, a menyasszonyi ruha ott lógott a szekrényben, a meghívók pedig rég eljutottak a rokonokhoz.
– Hogy érted, hogy a te szüleidnek? – kérdezte lassan, és óvatosan letette a sót. – Márk, mi ezt egyszer már világosan megbeszéltük. Anyu öt éve nem volt szabadságon. Súlyos műtéten esett át, az orvos kifejezetten erre a nyárra javasolta neki a rehabilitációt. Az én kétszáznegyvenezer forintom az ő beutalójára volt félretéve. Te azt mondtad, hozzáteszed a magad százhatvanezret, és elintézzük neki az utat.
– Közben változtak a tervek – emelte fel végre a tekintetét Márk. – A szüleimnek harmincadik házassági évfordulójuk lesz. Gyöngylakodalom, ha nem tudnád. A te anyád most maradhat otthon, nem fog belehalni. Beveszi a gyógyszereit, pihen egy kicsit. Az én szüleim viszont megérdemelnek egy tiszteletgesztust a leendő vejüktől és a menyüktől. Vagyis tőlünk.
– Tiszteletgesztust az én pénzemből? – Lilla érezte, ahogy forró gombóc szorul a torkába. – Ez a fél év alatt összegyűjtött prémiumom, Márk. Én dolgoztam meg érte. Anyám egyedül nevelt fel, és igenis megérdemli ezt a pihenést.
– Jaj, kérlek, ne kezdd már – húzta el a száját Márk, és félretolta a tányérját. – Előbb gondoskodsz az én szüleim üdüléséről, aztán majd ráérsz a sajátjaidon törni a fejed. Most már az én családomba kerülsz. Az én szüleim az elsők. Egyébként is négyszázezer forintot adnak nekünk az esküvőre. Ennyi után joguk van valami viszonzáshoz.
– Azt a pénzt azért adják, hogy ki tudjuk fizetni a lakodalmi vacsora második felét! – csattant fel Lilla. – Ráadásul abból a te népes rokonságod fog enni-inni! A váci Judit nénéd három napig mulat majd a mi kontónkra!
– Ne kiabálj. Meghallják a szomszédok – vágta rá Márk jeges hangon, miközben felállt az asztaltól. – A témát lezártam. Ma estig utald át nekem a pénzt a számládról. Már lefoglaltam nekik a lakosztályt egy ismerősön keresztül. Ha most visszamondjuk, bukjuk az előleget.
– Te ezt már lefoglaltad? Az én beleegyezésem nélkül?
– Én vagyok a férfi, én döntöttem. Elég volt a felesleges jelenetekből. Este átmegyünk anyámékhoz, vacsorára várnak, és átbeszéljük a lagzi menüjét.
Márk bevonult a szobába, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás. Lilla mozdulatlanul ült. Egész teste reszketett. Lenézett a kezére: az ujjai apró, ideges rángásokkal remegtek. Öt év kapcsolat. Három év közös élet az ő albérletében, amelynek díját fele-fele arányban fizették. És most, három héttel az esküvő előtt, egyszer csak előbújt Márkból valami idegen, hideg és arcátlan.
Elővette a telefonját, és felhívta az édesanyját.
– Anyuci, szia. Hogy vagy ma?
– Lillácskám, minden rendben. A hátam kicsit sajog, de biztos csak az eső miatt. Miért ilyen a hangod? Történt valami?
– Nem, anya, semmi baj. Csak elfáradtam a munkában. Egyelőre ne foglald le az utat, jó? Valami kavarodás van az irodánál.
– Ugyan, kislányom, én nem sietek sehova. Ti csak az esküvővel foglalkozzatok, rám ne költsetek feleslegesen. Nekem a telken is jó lesz, elleszek a veteményesben.
Lilla az ajkába harapott, nehogy ott, a telefonba sírja el magát.
– Nem, anya. El fogsz menni pihenni. Egészen biztosan el fogsz menni. Hamarosan visszahívlak.
Letette, belépett a mobilbankba, és megnyitotta a megtakarítási számláját. Kétszáznegyvenezer forint. Az ő tisztességesen megkeresett pénze. Márk pedig úgy követelte, mintha természetes, törvényes joga lenne hozzá.
Este teljes némaságban autóztak a leendő anyósához. Márk a használt Fordja volánját tekergette, közben valami dallamot fütyörészett, mintha ezzel is azt üzenné: az ügy le van zárva, ő győzött.
Erzsébet ünnepi pompában fogadta őket: selyemköntösben, frissen beszárított hajjal nyitott ajtót. Az asztalon már ott illatozott a sült csirke, mellette többféle saláta sorakozott. Márk apja, István, a televízió előtt ült a fotelben, és még a fejét sem fordította el, amikor a fiatalok beléptek.
– Jaj, Lillácska, Márkocskám, gyertek csak beljebb! – csicseregte Erzsébet, miközben egy konyharuhába törölte a kezét. – Üljetek le gyorsan. Márk, átutaltad már a pénzt Szegedre? Felhívott az ügyintéző, azt mondta, hatig be kellett volna érkeznie az összegnek, különben elveszik a foglalás.
Lilla Márkra nézett.