— Igen, anya. Nagyon finom.
Mégsem nyújtotta oda a tányérját repetáért.
Az ötödik napon Márk úgy ért haza a munkából, hogy közben a bal oldalát szorította.
— Valami szúr itt — morogta. — Talán a hasnyálmirigyem.
— Adjak valami gyógyszert? — kérdeztem.
— Á, nem kell. Majd elmúlik. Mit főzött anya?
— Húsos lángost.
Márk arca egy árnyalattal fakóbb lett.
— Lángost? Olajban sütve?
— Persze. Olyat, mint gyerekkorodban. Hiszen te emlegetted.
A lakásban sűrűn állt a forró olaj szaga, mintha a falak is beszippantották volna. A páraelszívó reménytelenül zúgott, Mária pedig már a harmadik adagot forgatta a serpenyőben.
— Márkocskám, gyere csak! — ragyogott fel. — Most szedtem ki, még sistereg! Puha, szaftos, jó kis tartalmas darabok!
Márk némán meredt a púpozott tálra. Nézte az olajtól fénylő tésztát, a szélén lecsorgó zsírt, meg azt a vékony, csillogó réteget, amely a villán is megült.
— Anya… nem lehetne inkább valami leves? Könnyű. Mondjuk csirkeleves?
— A leves csak lötty! — vágta rá Mária sértődötten. — Egyél rendesen! Reggel óta kelesztem a tésztát, nem dísznek csináltam.
Az elsőt még legyűrte. A második már komoly küzdelem volt.
— Köszönöm, anya, elég volt. Tele vagyok.
— Ugyan már! Hiszen alig ettél valamit! Nézd meg magad, milyen sápadt és vézna lettél! Anna teljesen tönkretett ezekkel a diétás mániáival. Egyél!
És már rá is tett egy újabb darabot a tányérjára, kérdezés nélkül. Márk rám pillantott, a tekintete könyörgött: „ments meg”.
Én csak megvontam a vállam. „Élvezd, drágám. Anyukád főztje.”
A hetedik nap péntekre esett. Márk későn jött haza, bent ragadt a munkahelyén. Ahogy belépett a konyhába, Mária egy hatalmas fazék fölött sürgölődött. Fokhagyma és főtt hús nehéz illata töltötte be az egész lakást.
— Kocsonyát főzök! — jelentette be diadalmasan. — Sertéskörömből! Jó zsíros lesz, erős, igazi házi! Holnapra megdermed, meglátod, megnyalod mind a tíz ujjad!
Márk arca zöldes árnyalatot kapott. Szó nélkül kinyitotta a hűtőt, kivette az én zsírszegény kefiremet, amit korábban csak „fehér víznek lúzereknek” csúfolt, és egy hajtásra megitta.
— Anna… van itthon hajdina?
— Hajdina? — néztem rá meglepetten.
— Csak sima hajdina. Vízben főzve. Vaj nélkül, pirítás nélkül, minden nélkül.
Mária kezében megállt a merőkanál.
— Márk! Miféle hajdina? Amikor én itt kocsonyát főzök…
— Anya! — csattant fel hirtelen, sokkal hangosabban, mint szokott. — Nem akarom.