A telefon megrezzent a zsebében. András írt: „Térj észhez. Ezt az egészet a nővéred beszéli beléd. Hazajössz, és normálisan megbeszéljük.”
Eszter válasz nélkül törölte az üzenetet.
Negyven perc múlva már Júlia ajtaja előtt állt, és a csengőt nyomta. A nővére szinte azonnal ajtót nyitott: otthoni köntös volt rajta, egyik kezében kávésbögre. Előbb a bőröndre nézett, aztán Eszterre. Nem kérdezett semmit, csak magához húzta. Erősen, hosszan, szavak nélkül.
— Gyere be. Aztán tea mellett elmondasz mindent.
Júlia lakása nem volt nagy: egyszobás otthon a város szélén, mégis melegséget árasztott. A polcokon könyvek sorakoztak, az ablakpárkányon élő virágok zöldelltek, a falakon keretezett fényképek lógtak. Eszter leült a kanapéra, és csak akkor érezte meg igazán, mennyire kimerült. Nem a teste fáradt el, hanem valami mélyen belül. Mintha tizenkét éven át cipelt volna egy láthatatlan, nehéz terhet, és most először engedhette volna le a földre.
— Kávét kérsz vagy teát? — szólt ki Júlia a konyhából, miközben már tett-vett.
— Kávét. Erőset.
A kis asztalnál ültek egymással szemben, kortyolgatták a kávét, Eszter pedig beszélni kezdett. Nem ömlött belőle egyszerre minden; inkább darabokban jöttek a mondatok, mintha egy széthullott képet próbált volna újra összerakni. Mesélt arról, hogyan változott meg András. Eleinte alig észrevehetően: apró megjegyzések, ártatlannak tűnő kérések, amelyek lassanként parancsokká keményedtek. Aztán jött a többi. A pénz felügyelete. Az ideje beosztása. A barátai megítélése.
— Elszigetelt — mondta Eszter, és a csészéjébe bámult. — Csak sokáig fel sem fogtam. Kezdetben úgy hangzott, mintha jót akarna: „Minek neked az a munka? Maradj inkább otthon, majd én gondoskodom rólad.” Aztán jöttek a barátnőim: „Furcsák ezek a nők, csak a pasikról beszélnek.” Mire észbe kaptam, már senkim sem maradt. Csak ő. Meg az anyja.
Júlia nem szakította félbe. Hallgatott, néha bólintott egyet.
— Az anyja pedig… — folytatta Eszter halkan. — Istenem, Júli, már az első napon világossá tette, hogy szerinte nem vagyok méltó a fiához. Emlékszel az esküvőnkre?
— Hogyne emlékeznék. Minden vendégnek elmesélte, milyen csodálatos volt András első szerelme.
— Mindenki előtt — Eszter keserűen elmosolyodott. — Akkor lenyeltem. Azt mondtam magamnak: mindegy, nagy nap, ideges mindenki. Csakhogy később ez lett a szokás. Minden látogatás egy újabb előadás volt arról, hogy rosszul főzök, rosszul takarítok, rosszul öltözöm.
— András pedig semmit sem szólt?
— Soha. Mindig csak annyit mondott: „Anya aggódik, hiszen szeret engem.” Mintha ez bármit is megmagyarázna.
A telefon megint rezegni kezdett. András hívta. Eszter kinyomta.
Egy perc sem telt el, újra csörgött. Azt is elutasította.
A harmadik hívásnál Júlia ránézett.
— Nem akarod felvenni? Különben nem fogja abbahagyni.
— Hadd csörögjön.
András azonban tényleg nem hagyta annyiban. A hívások egymást érték, majd özönleni kezdtek az üzenetek.
„Eszter, gyere haza. Azonnal.”
„Felfogod egyáltalán, mit művelsz? Egy ostobaság miatt szétvered a családunkat?”
„Jó, hibáztam. Odamegyek, beszéljük meg. Csak gyere vissza.”
„Hol vagy? Júliánál? Mindjárt ott vagyok.”
Az utolsó üzenettől Eszter egész teste megfeszült.
— Idejön — mondta alig hallhatóan.
Júlia elvette tőle a telefont, gyorsan bepötyögött egy választ: „Ha idejössz, rendőrt hívok. Hagyd békén.” Elküldte, majd letiltotta a számot.
— Így már valamivel jobb.
Fél óra múlva mégis megszólalt a csengő. Hosszan, követelőzően, újra meg újra. Júlia az ajtóhoz lépett, belenézett a kukucskálóba, aztán visszafordult.
— Ő az.
— Tudtam — Eszter görcsösen markolta a bögréjét. — Ne nyisd ki.
— Eszem ágában sincs.
— Nyissátok ki! Tudom, hogy Eszter itt van! — András hangja áthallatszott az ajtón, éles volt és parancsoló. — Eszter, elég ebből a cirkuszból! Gyere ki, beszéljük meg felnőtt emberek módjára!
A szomszéd ajtaja résnyire nyílt, egy kíváncsi idős asszony dugta ki a fejét.
— Fiatalember, halkabban! Mások pihenni szeretnének!
— Maga meg ne üsse bele az orrát! — vágott vissza András ingerülten.
A szomszéd ajtaja azonnal becsapódott. Júlia elővette a telefonját, látványosan bekapcsolta a kamerát.
— András, menj el. Vagy tényleg hívom a rendőrséget, és mindent felveszek. Hadd lássák az üzleti partnereid is, milyen példás családapa vagy.
Az ajtó túloldalán hirtelen csend lett. Aztán léptek hallatszottak. Távolodó léptek.
Eszter lassan kifújta a levegőt. A keze még mindig remegett.
— Nem fogja ennyiben hagyni — suttogta. — Júli, ő nem olyan ember, aki csak úgy elenged valamit. Nála ez elvi kérdés.
— Akkor még inkább nem mehetsz vissza hozzá.
A nap hátralévő része feszült várakozásban telt. András ugyan nem bukkant fel újra, de Eszter érezte, hogy ez csupán a vihar előtti csend. Ismerte őt. Tudta, hogyan viselkedik, ha nem kapja meg, amit akar. Előbb nyomást gyakorol. Aztán jön a bűntudatkeltés, az alkudozás, a fenyegetésnek álcázott aggodalom. És utána… mi következik? Eddig sosem jutottak el idáig. Ő mindig hamarabb engedett.
Estefelé András anyja telefonált. Júlia kapta fel először a készüléket, és rögtön kihangosította.
— Eszter? Ilona vagyok.
— Jó estét — felelte Eszter szárazon.
— Kislányom, mi történt? Andriskám teljesen összetörve jött haza, azt mondja, elmentél. Csak nem egy semmiség miatt? Megkért, hogy moss ki pár holmit — hát ezért kell jelenetet rendezni?
Eszter nem szólt. Júlia a plafon felé forgatta a szemét.
— Ilona, Eszter nem akar többé a fiával élni. Ehhez joga van.
— Magával meg ki beszél? — a hang azonnal jéghideggé vált. — Júlia? Sejtettem. Maga uszította fel! Mindig is irigykedett rá, mert neki rendes férje van, maga meg egyedül vergődik!
— Viszonthallásra — mondta Júlia, és bontotta a vonalat.
Eszter mozdulatlanul ült. Belül valami összerándult benne. Nem Ilona szavai fájtak igazán — azokhoz már régen hozzászokott. Sokkal inkább az, amit hirtelen teljes bizonyossággal megértett: ezek ketten soha nem fogják megérteni őt. Nem fogják meghallani. Az ő szemükben mindig hálátlan, ostoba nő marad, aki eldobott magától egy „jó férjet”.
— Tudod, mi a legijesztőbb? — szólalt meg végül egészen halkan. — Hogy egy idő után már én is majdnem elhittem. Hogy talán tényleg bennem van a hiba.