— Hol van az ingem? Az a fehér, amelyik tegnap rajtam volt! — András hangja végigsüvített a lakáson, alighogy belépett a hálószobába.
Eszter a szekrény előtt dermedt meg. A kezében egy pulóvert tartott, az utolsó darabot, amelyet még be kellett tennie. Az ágyon nyitva fekvő bőrönd úgy tátongott, mintha csak arra várna, hogy végre elnyelje a gondosan összehajtogatott ruhákat. Már szinte tele volt. Néhány mozdulat, egy kattanás a záron, és lezárhatja. Végleg.
— Valószínűleg a szennyesben van — felelte Eszter anélkül, hogy hátranézett volna.
— Miféle szennyesben? Nekem ma kell az az ing! Befektetőkkel találkozom, ezt is elfelejtetted?
András berontott a szobába, és Eszternek olyan érzése támadt, mintha hirtelen nehezebb lett volna a levegő. A férje pontosan úgy festett, mint mindig, amikor fontosnak akarta mutatni magát: nyakkendő nélküli öltöny, hanyagul hátrasimított haj, az arcán pedig az a sértett magabiztosság, amely azt üzente, hogy az egész világ tartozik neki valamivel.
— Mosd ki anya ágyneműjét is, teljesen kimerült — vetette oda, rá sem pillantva. — És közben hozd rendbe az ingemet. Egy óra múlva indulnom kell.
Eszter lassan a bőröndbe fektette a pulóvert. Harmincnégy éves volt. Ebből tizenkettőt ennek a férfinak a feleségeként élt le. Még emlékezett rá, hogyan nevezte András egykor a múzsájának, hogyan ígérte, hogy megmutatja neki a világot, hogyan nézett rá úgy, mintha ő volna az egyetlen fényes pont az égen. Mostanra azonban mindebből semmi sem maradt. Már nem társ volt, nem szeretett nő, hanem háztartási alkalmazott. Ráadásul nem is csak Andrásé.
— Anyád három megállóra lakik tőlünk — mondta halkan. — Van saját mosógépe.
András ekkor fordult felé először igazán. A tekintete végigsiklott a bőröndön, a ruhák szabályos halmain, az éjjeliszekrényre tett neszesszeren. Egy pillanatnyi csönd ereszkedett közéjük.
— Ez meg mi?
— Pontosan az, aminek látszik.
A férfi elmosolyodott. Nem hitte el. Ez olyan világosan látszott rajta, mintha kimondta volna: kétkedés, amelybe jó adag lenézés is vegyült.
— Már megint jelenetet rendezel? Eszter, most tényleg nincs időm erre. Halasszuk estére ezt a színházat, jó? Visszapakolod szépen a holmidat, hazajövök, és majd megbeszéljük.
— Nem lesz este.
Lehajtotta a bőrönd fedelét, majd elfordította a zárat. A kattanás a vártnál élesebben hasított bele a szoba csendjébe.
András közelebb lépett. A szemében új árnyalat jelent meg, de nem félelem volt az. Inkább bosszúság. Mintha Eszter egy elromlott háztartási gép lenne, amely éppen a lehető legrosszabb pillanatban hagyta cserben.
— Most miről beszélsz? Mondtam valami rosszat? Jó, bocsánat, csak megkértelek, hogy segíts anyának. Tényleg rosszul van, ugrál a vérnyomása.
— Én pedig nem lehetek fáradt?
— Eszter, hát te itthon vagy egész nap! — tárta szét a karját András. — Én reggeltől estig hajtok, hogy mindenünk meglegyen, te meg…
— Én meg?
Eszter felemelte a bőröndöt, és letette a padlóra. A kis kerekek puhán gördültek végig a parkettán. Elindult az ajtó felé, el akart menni a férje mellett, de András elé állt.
— Állj meg. Magyarázd el, mi folyik itt.
— Semmi különös, András. Egyszerűen elmegyek.
— Hová? — húzta össze a szemét. — Anyádhoz? A húgodhoz? Remek ötlet, főleg úgy, hogy a te Júliád már háromszor is elvált.
Eszterben ekkor valami elszakadt. Nem fájdalmasan, inkább megkönnyebbüléssel. Úgy, mint amikor az ember hosszú ideig cipel egy elviselhetetlenül nehéz terhet, aztán végre leteheti a földre.
— Hogy hová, az nem számít. Az a fontos, hogy tőled el.
András néhány másodpercig csak hallgatott. Aztán felnevetett, röviden, idegesen.
— Rendben. Tegyük fel, hogy elmész. És utána? Mikor dolgoztál utoljára? Öt éve? Hat? Miből akarsz majd megélni?
— Megoldom.
— Eszterkém — váltott hirtelen hangnemet, és a szavai lágyabbak, szinte gyengédek lettek. — Ne csináljunk ostobaságot. Lehet, hogy tényleg elfáradtál. Menj el pihenni. Utazz el valahová. Akarod, veszek neked egy utat? Törökországba például, most biztos kellemes ott.
— Nincs szükségem utazásra.
— Akkor mire? Mondd már meg őszintén, mi a baj. Tettem valamit?
Eszter hosszabban nézte őt. Ezt a férfit, akivel annyi évet töltött együtt. Jóképű volt, sikeres, magabiztos. És belül teljesen üres. Olyan, mint egy drága, fényes váza, amelyben soha nincs virág.
— Nem tettél semmit — mondta végül lassan. — Pont ez a baj. Soha nem tettél semmit. Csak léteztél mellettem, és azt hitted, ennek elégnek kell lennie.
— Istenem, már megint ez a nagy bölcselkedés! — András végighúzta a kezét az arcán. — Egy óra múlva találkozóm van, normálisan kell kinéznem, te meg most kezdesz családi drámát!
— Menj csak a találkozódra — felelte Eszter, majd kikerülte, és maga után húzta a bőröndöt.
— Eszter!
De ő már a folyosón járt. Levette a polcról a táskáját, magára kapta a kabátját. A lakáskulcsot a komódon hagyta, szándékosan jól látható helyen, hogy Andrásnak esélye se legyen félreérteni.
— Meg fogod bánni! — kiáltotta utána a férfi. — Még térden csúszva könyörögsz majd, hogy visszajöhess!
Az ajtó becsapódott mögötte. A lift gyorsan megérkezett, üresen és hidegen várta. Eszter a fémajtó tükröződésében önmagát figyelte. Sápadt arc, kialudt tekintet, hevenyészett copfba fogott haj. Vajon mikor nézett utoljára úgy tükörbe, hogy nem azt ellenőrizte, vállalható-e indulás előtt, hanem egyszerűen csak látni akarta, ki is ő valójában?
Odakint csípős fagy fogadta. Eszter megállt a lépcsőház előtt, elővette a telefonját, és kikereste a számot.
— Júlia, szia. Otthon vagy?
— Eszter? Mi történt?
— Elmehetnék hozzád? Csak egy időre. Amíg találok magamnak lakást.
Csend lett a vonal túlsó végén. Aztán a húga óvatos, elhalkult hangon kérdezte:
— Eljöttél tőle?
— Igen.
Újabb szünet következett. Eszter hallotta, ahogy Júlia mély levegőt vesz.
— Gyere. Várlak.
A metró zsúfolásig tele volt. Az emberek siettek, mindenki a maga ügyével volt elfoglalva: valaki telefonált, más a képernyőjébe temetkezett, megint más üres tekintettel bámult maga elé. Eszter a kocsiajtó mellett állt, két karjával a bőröndjét ölelte, és hosszú évek óta először érzett valami különös nyugalmat. Nem boldogság volt ez, még nem. Inkább olyan csend, amely a vihar után marad, amikor az ember végre levegőt vehet.