— Hogy túl sokat várok el, hogy túlságosan érzékeny vagyok. Hogy egy nőnek az a dolga, hogy tűrjön, és még örüljön is, amiért egyáltalán férje van.
Júlia leült mellé, egészen közel.
— Eszter — mondta csendesen, de határozottan. — Nagyon jól tetted, hogy eljöttél. Az elmúlt években talán ez volt a legbátrabb döntésed.
— Félek — vallotta be Eszter. — Harmincnégy éves vagyok. Nincs munkám, nincs saját lakásom. Azt sem tudom, egyáltalán hol kellene elkezdenem.
— Ott, ahol lehet. Apró lépésekkel. Először keresel állást. Aztán találsz egy albérletet. Nem kell mindent egyetlen nap alatt megoldani.
— És ha nem megy? Ha tényleg semmire sem vagyok jó, ahogy ő mindig mondta?
Júlia gúnyosan felvonta a szemöldökét.
— Akkor mégis ki tartotta rendben a lakást? Ki vasalta az ingeit? Ki tette elé minden este a vacsorát? A házitündér?
Eszter szája szélén halvány mosoly jelent meg. Aznap először.
Az éjszaka szinte teljesen álmatlanul telt. Júlia szobájában feküdt a vendégágyon, és újra meg újra végigpörgette magában az elmúlt éveket. Mikor csúszott el minden? Hol volt az a pont, amikor megszűnt önálló embernek lenni, és szereppé zsugorodott? Háztartási alkalmazottá, kiszolgálóvá, árnyékká, akinek ott kellett lennie, de nem zavarhatott senkit?
Reggelre a telefonja szinte megőrült az üzenetektől. András közös csoportot hozott létre: ő, Eszter és az anyja.
Andrástól ez állt benne: „Eszter, adtam neked időt, hogy átgondold. Holnap várlak haza. Nyugodtan megbeszélünk mindent.”
Ilona üzenete rövidebb volt, de annál fullasztóbb: „Kislányom, térj észhez. Egy nő férj nélkül csak fél életet él. Ugye nem akarod egyedül végezni?”
Eszter nem írt vissza. Egyszerűen törölte a beszélgetést.
— Munkát kell találnom — jelentette ki reggeli közben. — Minél hamarabb. Bármit.
Júlia bólintott.
— Akkor ma álláshirdetéseket nézünk. Közgazdasági végzettséged van, igaz?
— Volt. Hat éve még talán számított is.
— Ne beszélj butaságot. Összerakunk egy rendes önéletrajzot, elküldjük pár helyre, aztán meglátjuk. Valami biztosan akad.
A nap önéletrajzírással, állásportálok böngészésével és telefonálgatással telt. Estére Eszter úgy érezte magát, mintha kifacsarták volna. Mégis történt valami, amibe kapaszkodni lehetett: két nap múlva állásinterjúra hívták. Egy kisebb cégnél kerestek könyvelői asszisztenst. Nem álomállás, nem nagy karrierugrás, de kezdetnek megteszi.
Este András újra telefonált. Ezúttal egészen más hangon beszélt: nyugodtan, szinte gyengéden.
— Eszterkém, meddig akarod még ezt csinálni? Beláttam, hogy hibáztam. Komolyan mondom. Nem figyeltem rád eléggé. Kezdjük újra tiszta lappal, jó?
— Nem, András.
— De miért? Legalább magyarázd meg!
— Mert te nem fogsz megváltozni. Csak azt akarod, hogy minden visszakerüljön a régi helyére.
— És azzal mi a baj? Hiszen jó volt nekünk!
— Neked volt jó.
A vonal másik végén csend lett.
— Értem — szólalt meg végül András, és a hangjából eltűnt minden lágyság. — Akkor tisztázzunk valamit. A lakás az én nevemen van. Az autó is. A számlák is. Neked nincs semmid. Ezt felfogtad?
— Felfogtam.
— És ennek ellenére sem jössz vissza?
— Nem.
András szó nélkül bontotta a hívást. Eszter még sokáig nézte a elsötétült kijelzőt. A megkönnyebbülés és a félelem egyszerre kavarogtak benne. Előtte ott tátongott az ismeretlen. De ez az ismeretlen legalább őszintébbnek tűnt, mint az a biztonság, amelyben lassan eltűnt önmaga elől.
Az interjú nem sikerült rosszul. A cégvezető, egy ötven körüli, fáradt szemű férfi átfutotta az önéletrajzát, feltett néhány kérdést, majd annyit mondott:
— Pár napon belül jelentkezem.
Eszter úgy lépett ki az irodából, hogy először érzett némi mozgást maga körül. Nem nagyot, nem gyorsat, de valami végre elindult.
Hazafelé — most már így gondolt Júlia lakására — betért egy kávézóba. Az ablak mellé ült, rendelt egy cappuccinót, és nézte az üvegen túl siető embereket. Mindenki ment valahová, intézett valamit, élte a saját életét. Ő pedig mintha két világ között rekedt volna: a múltból már kilépett, a jövőbe még nem érkezett meg.
Ekkor rezegni kezdett a telefonja. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Eszter asszony? Gábor vagyok, ingatlanközvetítő. A férje keresett meg a lakás eladásával kapcsolatban.
Eszterben egy pillanat alatt meghűlt a vér.
— Miféle eladással?
— Úgy tudom, válnak, és rendezni szeretnék a vagyoni kérdéseket. A lakás hivatalosan az ő nevén van, de azt mondta, hajlandó önnek kifizetni az érték felét. Persze csak ha gyorsan döntenek, mert a piac most elég bizonytalan.
— Az a lakás az én otthonom is — mondta Eszter lassan, minden szót külön megnyomva. — Tizenkét évig éltem benne.
— Jogilag a férje nevén szerepel — felelte az ingatlanos szárazon. — Én csak továbbítom az információt. Gondolja át, aztán hívjon vissza.
Eszter megszakította a hívást. Úgy remegett a keze, hogy a csészét le kellett tennie az asztalra. András lépett. Gyorsan, hidegen, kíméletlenül — pontosan úgy, ahogy mindig, ha nem azt kapta, amit akart.
Otthon Júlia szó nélkül végighallgatta, aztán halkan, de annál dühösebben káromkodott egyet.
— Sarokba akar szorítani. Azt akarja, hogy kétségbeesésedben visszamenj.
— Nem megyek vissza — rázta meg a fejét Eszter. — Soha.
Aznap éjjel megint nem jött álom a szemére. Feküdt a sötétben, és azon töprengett, mi vár rá. Ügyvédek, bíróság, vagyonmegosztás, nyomásgyakorlás. András anyja, a barátai, a közös ismerősök — szinte biztosan mind mellé állnak majd. Egy sikeres vállalkozó az egyik oldalon, egy pénz és munka nélküli háztartásbeli nő a másikon. A végkimenetel szinte előre meg volt írva.
Aztán egyszer csak felvillant benne egy gondolat. Elsőre őrültségnek tűnt. Vakmerőnek, értelmetlennek, mégis furcsán csábítónak.
Mi lenne, ha egyszerűen elmenne? Nem pereskedne, nem alkudozna, nem magyarázkodna többé. Csak összepakolna, és eltűnne valahová. Oda, ahol senki sem ismeri, ahol nem kell újra és újra megindokolnia a döntését, ahol nem kell védekeznie.
Reggel elővette a telefonját, és megnyitotta a térképet. Ujjával városról városra haladt. Győr? Túl közel, túl ismerős. Szeged? Valamiért nem vonzotta. A tekintete végül az Adria felé siklott, a horvát tengerpart kék vonalára.
Tenger. Napfény. Egy másik élet lehetősége.
— Te ezt most komolyan mondod? — Júlia úgy nézett rá, mintha Eszter az imént bejelentette volna, hogy a Holdra költözik. — Ott minden drága, munkát találni sem egyszerű, és senkit sem ismersz.
— Pont ez benne a jó — felelte Eszter, és ezúttal valódi mosoly suhant át az arcán. — Ott senki sem tudja, ki vagyok. Bárki lehetek. Nem András volt felesége. Nem az a nő, aki „nem tudta megtartani a családját”. Csak Eszter.
— És pénz? Van egyáltalán valamid?
Eszternek ekkor eszébe jutott a titkos tartaléka: egy apró, rég elfeledett megtakarítási számla, amelyet még jóval korábban nyitott.