Azóta is apránként rakosgatta rá a pénzt, amikor sikerült valamit megspórolnia. Gábor soha nem szerzett róla tudomást. Nem volt hatalmas összeg, nagyjából nyolcszázezer forint, de arra elégnek tűnt, hogy az első időszakot valahogy átvészelje.
– Pár hónapig kihúzom belőle – mondta halkan.
– Felfogod, mekkora kockázat ez? – kérdezte Eszter.
– Inkább vállalom a bizonytalanságot, mint hogy itt maradjak, és megvárjam, amíg Gábor teljesen összetör.
Eszter sokáig nem válaszolt. Csak nézte a húgát, aztán odalépett hozzá, és szorosan magához ölelte.
– Akkor menj – suttogta végül. – De ígérd meg, hogy jelentkezel. Minden egyes nap.
– Megígérem.
Anna két nappal későbbre vett jegyet az éjszakai vonatra. Olcsó fekvőhelyet választott, alsó ággyal. Gábornak csak egy rövid üzenetet küldött: „Elmegyek. Ne keress. A válást bíróságon intézzük.” Megnyomta a küldés gombot, majd azonnal letiltotta a számát.
Az utolsó este Eszter lakásában kapkodó, ideges pakolással telt. Anna újra és újra átnézte a holmijait, de végül csak azt tette a táskába, amire valóban szüksége lehetett. A többit Eszterre bízta: adja oda valakinek, vagy dobja ki.
– Nem akarom magammal vinni a régi életemet – mondta. – Tiszta lappal szeretnék indulni.
A pályaudvaron Eszter egészen addig mellette maradt, amíg Anna el nem indult a peron felé.
– Felhívsz, amikor megérkeztél?
– Igen. Amint leszálltam.
– És vigyázz magadra. Ott sem csak jó emberek vannak.
– Tudom. Óvatos leszek.
Még egyszer átölelték egymást. Anna érezte, hogy Eszter egész teste remeg.
– Köszönöm – súgta a nővére fülébe. – Mindent.
– Te bolond – Eszter elfordította az arcát, és megtörölte az orrát. – Menj már, különben még meggondolom magam, és nem engedlek el.
A szerelvény lassan, szinte észrevétlenül mozdult meg. Anna az ablak mellett ült, és figyelte, ahogy Szeged fényei egymás után elúsznak az üvegen túl. A város, ahol annyi évet leélt. A hely, amelyet valaha otthonának hitt, egészen addig, amíg többé már nem tudott annak látszani.
A vele szemben ülő idős asszony, aki egy félbehagyott kötést tartott az ölében, kíváncsian pillantott rá.
– Messzire utazik, kedves?
Anna egy pillanatig gondolkodott, majd elmosolyodott.
– A tengerhez.
– Nyaralni?
– Élni – felelte.
Az asszony úgy bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb válasza, aztán visszahajolt a kötéséhez.
Anna elővette a telefonját. Egy új üzenet várta, ismeretlen számról. Megnyitotta.
„Meg fogod bánni. Nélkülem senki vagy.”
Gábor. Ki más lehetett volna?
Anna nem válaszolt. Kitörölte az üzenetet, kikapcsolta a készüléket, és mélyen a táskájába süllyesztette. Odakint előbb a külvárosi fények suhantak el, aztán mezők, ritkás erdősávok és sötétbe vesző utak következtek. A kerekek egyenletes zakatolása lassan elringatta.
Lehunyta a szemét. Félt? Igen. Tudta, mi vár rá? Egyáltalán nem. De hosszú évek óta először érezte azt, hogy a döntés az övé. Nem Gáboré, nem az anyósáé, nem a körülményeké. Az övé.
És most ez számított a legtöbbet.
A vonat dél felé haladt, a tenger, az ismeretlen és egy másik élet irányába. Valahol Szegeden, az üres lakásban Gábor közben a telefonját bámulta, és képtelen volt elhinni, hogy a felesége — az a csendes, engedelmes Anna — egyszerűen összeszedte magát, és elment. Végleg.
A tengerparti város esővel fogadta. Apró, langyos szemek hullottak, egészen másként, mint a szegedi nyári záporok. Anna kilépett a pályaudvarról, mélyen beszívta a sós, nedves levegőt, amelyben már ott volt a tenger íze, és akaratlanul is mosolyogni kezdett.
Az első hetet egy hostelben töltötte. Olcsó volt, zajos, néha kényelmetlen, de legalább nem érezte magát egyedül. A szobatársai, két fiatal lány Pécsről, a parti sétány egyik kávézójában dolgoztak. Ők vetették fel, hogy talán neki is tudnának segíteni.
– Nálunk mindig keresnek embert – mondta az egyikük, Viktória. – Felszolgálót, pultost, kisegítőt. Nem rossz a fizetés, és a borravaló is sokat dob rajta.
Anna nem sokat tépelődött. Három nappal később már a pult mögött állt, rendeléseket vett fel, kávét készített, mosolygott a vendégekre. Estére sajgott a háta, lüktetett a talpa, és úgy érezte, mintha ólomból lennének a karjai. Mégis volt benne valami könnyűség. Mintha végre ledobott volna magáról egy nehéz zsákot, amelyet évek óta cipelt.
Egy hónap múltán sikerült szobát bérelnie. Kicsi volt, egyszerű, egy tengerhez közeli magánház hátsó részében, de saját kulcsa volt hozzá, és az ablakon át hallani lehetett a sirályokat. A háziasszony, Ilona néni, beszédes, jóindulatú asszony volt.
– Egyedül jöttél ide? – kérdezte egyik este, amikor teát ittak a konyhában.
– Egyedül.
Ilona néni oldalra billentette a fejét.
– A férjed elől?
Anna megdermedt. Aztán lassan bólintott.
– Jól tetted – mondta váratlanul az asszony. – Én annak idején nem voltam ilyen bátor. Harminc évet húztam le egy gazember mellett. Nem éltem, csak kibírtam. Te még fiatal vagy, szép is vagy. Neked még lehet új életed.
Gábor az első két hónapban folyton próbálkozott. Hol erről, hol arról a számról hívta. Anna egyetlenegyszer sem vette fel. Később hivatalos értesítést kapott a válóperrel kapcsolatban, ügyvéden keresztül. Aláírta a papírokat, és semmit nem követelt. Lakás, autó, számlák — vigye mindet. Már nem akart belőlük semmit.
Tavasszal állást kapott egy kisebb utazási irodában. A fizetés jobb volt, a beosztás emberibb. Reggelente jógára kezdett járni, esténként pedig beiratkozott angol nyelvtanfolyamra. Ott ismerte meg Márkot, aki idegenvezetőként dolgozott, és túrákat vezetett a környékbeli hegyekbe meg tengerparti ösvényekre. Magas volt, napbarnított, és olyan szeme volt, amely mellett az embernek nem kellett védekeznie.
– Te valahogy más vagy – mondta neki egyszer. – Nem olyan, mint akik itt nőttek fel. Mintha egy teljesen más világból érkeztél volna.
Anna halványan elmosolyodott.
– Onnan is jöttem – felelte. – Egy olyan világból, ahol nem lehettem önmagam.
Nem neveztek meg semmit, nem ígérgettek egymásnak nagy dolgokat. Csak találkozgattak. Sétáltak a parton, bort ittak apró kávézók teraszán, nevettek, néha órákig beszélgettek. Márk nem faggatta a múltjáról, nem sürgette, nem akarta birtokolni. Ez Annának egyszerre volt idegen és gyönyörű.
Egyik este, amikor a tenger mellett ültek, Anna elővette a telefonját. Megnyitotta a régi fényképeket. Még ott voltak a Gáborral készült képek: az esküvő, utazások, ünnepek, közös vacsorák. Mindegyiken mosolygott, de a tekintete üres volt. Olyan volt, mintha nem is a kamerába nézne, hanem valahová azon túl, egy sötét, távoli pont felé.
Egyenként törölte őket. Nem kapkodva, nem dühből. Egyszerűen csak eltüntette mindet.
– Mit csinálsz? – kérdezte Márk, amikor leült mellé.
– Helyet csinálok magamban – mondta Anna. – Végre.
Márk nem kérdezett többet. Csak átkarolta a vállát. Egymás mellett ültek csendben, és hallgatták, ahogy a hullámok újra meg újra nekifutnak a partnak.
Anna a horizontot nézte. Valahol nagyon messze, a múlt ködében ott maradt az előző élete. A lakás, a férj, a végtelen mosások, a szemrehányások, a lenyelt mondatok. De mindez már annyira távolinak tűnt, mintha nem is vele történt volna, hanem egy idegen nővel, akit egyszer régen ismert.
Itt pedig ott volt a tenger. A napfény. A szabadság.
És ő maga.
Az igazi Anna.
Harmincnégy év után először.