Hogy túl sokat várok el. Hogy mindent a szívemre veszek. Hogy egyszerűen csak tűrnöm kellene, és hálásnak lennem azért, hogy egyáltalán férjnél vagyok.
– Anna – ült le mellé Eszter óvatosan. – Az, hogy eljöttél, a legbátrabb döntésed volt az elmúlt években. Ezt ne felejtsd el.
– Félek – vallotta be Anna. – Harmincnégy éves vagyok. Nincs munkám, nincs saját lakásom. Azt sem tudom, hol kezdjem.
– Ott, ahol lehet. Apró lépésekkel. Először keresel állást. Aztán majd kiveszel valami lakást. Nem kell mindent egyetlen nap alatt megoldani.
– És ha nem sikerül? Ha tényleg semmire sem vagyok jó, ahogy ő mondogatja?
Eszter féloldalasan elmosolyodott.
– Akkor mégis ki tartotta rendben a lakást? Ki vasalta az ingeit? Ki tette elé esténként a vacsorát? A házi manók?
Anna halványan felnevetett. Inkább csak egy árnyéknyi mosoly volt, de aznap először mozdult meg így az arca.
Az éjszaka szinte teljesen ébren telt. Eszter szobájában feküdt a vendégágyon, és újra meg újra végigpörgette magában az elmúlt éveket. Mikor csúszott félre minden? Hol volt az a pont, amikor megszűnt önálló embernek lenni, és puszta szereppé vált? Háztartási alkalmazottá, csendes kiszolgálóvá, árnyékká, akinek ott kell lennie, de nem szabad útban lennie.
Reggelre a telefonja már egymás után rezgett az üzenetektől. Gábor csoportos beszélgetést hozott létre: ő, Anna és Mária.
„Anna, adtam neked időt gondolkodni. Holnap várlak haza. Nyugodtan megbeszélünk mindent.”
Mária külön is írt: „Kislányom, térj észhez. Egy asszony férj nélkül csak fél életet él. Ugye nem akarod magányosan végezni?”
Anna válasz nélkül törölte az egész beszélgetést.
– Munkát kell találnom – mondta reggeli közben. – Minél előbb. Akármilyet.
Eszter bólintott.
– Megnézzük az álláshirdetéseket. Közgazdasági végzettséged van, igaz?
– Volt. Hat éve még számított valamit.
– Akkor is van. Összerakunk egy önéletrajzot, elküldjük pár helyre. Valami csak akad.
A nap önéletrajzírással, hirdetésböngészéssel és telefonálással telt. Estére Anna úgy érezte magát, mintha kifacsarták volna. Egyetlen kapaszkodó mégis akadt: két nappal későbbre behívták egy állásinterjúra. Egy kisebb cégnél kerestek könyvelőasszisztenst. Nem álommunka, nem nagy karrierugrás, de kezdetnek igenis jelentett valamit.
Este újra Gábor hívta. Ezúttal más hangon beszélt: nyugodtabban, szinte gyengéden.
– Annácska, meddig akarod még ezt játszani? Rájöttem, hogy hibáztam. Komolyan mondom. Nem figyeltem rád eléggé. Kezdjük újra, tiszta lappal.
– Nem, Gábor.
– De miért? Legalább magyarázd el!
– Mert nem fogsz megváltozni. Csak azt akarod, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba.
– És azzal mi a baj? Hiszen jó volt nekünk.
– Neked volt jó.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Értem – szólalt meg végül, és a hangja keményebbre váltott. – Akkor tisztázzunk valamit. A lakás az én nevemen van. Az autó is. A számlák szintén. Neked nincs semmid. Ezzel tisztában vagy?
– Igen.
– És ezek után sem jössz vissza?
– Nem.
Gábor bontotta a hívást. Anna sokáig nézte a telefon elsötétült kijelzőjét. A megkönnyebbülés és a rémület egyszerre kavargott benne. Előtte ott állt a teljes bizonytalanság. Mégis tisztábbnak, becsületesebbnek tűnt, mint az a biztonságnak hazudott régi élet.
Az interjú nem sikerült rosszul. A munkáltató, egy ötvenes éveiben járó, fáradt tekintetű férfi átnézte az önéletrajzát, feltett néhány kérdést, majd annyit mondott:
– Pár napon belül jelentkezem.
Anna úgy lépett ki az irodából, mintha valami végre megmozdult volna körülötte. Lassú volt, bizonytalan, de mégiscsak mozgás.
Hazafelé menet – mert Eszter lakását már így nevezte magában – betért egy kávézóba. Az ablak mellé ült, kapucsínót kért, és a járókelőket figyelte az üvegen túl. Mindenki sietett valahová, intézett valamit, vitte tovább a saját életét. Ő pedig úgy érezte, mintha két part között lebegne: a múlt már nem tartotta, a jövő még nem fogadta be.
Ekkor megrezzent a telefonja. Ismeretlen szám.
– Tessék?
– Anna asszony? Zoltán vagyok, ingatlanközvetítő. A férje keresett meg a lakás eladásával kapcsolatban.
Anna gyomra jegessé dermedt.
– Miféle eladással?
– Úgy tudom, válnak, és rendezni kell a vagyoni kérdéseket. A lakás az ő nevén van, de azt mondta, hajlandó lenne önnek kifizetni az érték felét. Persze csak ha gyorsan döntenek, most elég ingadozó a piac.
– Az a lakás az enyém is – mondta Anna lassan, minden szót külön megnyomva. – Tizenkét évig éltem ott.
– Jogilag a férje tulajdona – felelte az ingatlanos száraz, hivatalos hangon. – Én csak továbbítom az információt. Gondolja át, és ha szeretné, hívjon vissza.
Anna megszakította a hívást. Annyira remegett a keze, hogy a csészét le kellett tennie az asztalra. Gábor lépni kezdett. Gyorsan és kíméletlenül, ahogy mindig, amikor nem azt kapta, amit akart.
Otthon Eszter némán végighallgatta, majd halkan elkáromkodta magát.
– Sarokba akar szorítani. Azt akarja, hogy kilátástalanságból menj vissza hozzá.
– Nem megyek – rázta meg a fejét Anna. – Soha többé.
Azon az éjszakán sem jött álom a szemére. Feküdt a sötétben, és azt számolgatta magában, mi várhat rá. Bíróság. Vagyonmegosztás. Fenyegetések. Mária, Gábor barátai, a közös ismerősök – szinte biztos volt benne, hogy mind mellé állnak majd. Egy sikeres vállalkozó az egyik oldalon, egy pénz nélküli háztartásbeli asszony a másikon. Az eredmény előre borítékolhatónak tűnt.
És akkor hirtelen felvillant benne egy gondolat. Képtelen volt, vakmerő, talán őrült is – éppen ezért vonzotta annyira.
Mi lenne, ha egyszerűen elmenne? Nem pereskedne, nem könyörögne, nem próbálná bizonygatni az igazát. Csak összepakolna, és eltűnne. Elkezdené elölről valahol, ahol senki nem ismeri, ahol nem kell magyarázkodnia, nem kell védekeznie, nem kell minden tekintetben a régi életét látnia.
Reggel megnyitotta a térképet a telefonján. Ujjával városról városra haladt. Pécs? Túlságosan idegennek érezte. Eger? Valamiért nem húzta oda a szíve. Aztán megállt a tekintete a horvát tengerpartnál.
Tenger. Napfény. Egy másik élet.
– Te ezt most komolyan gondolod? – Eszter úgy meredt rá, mintha Anna elveszítette volna a józan eszét. – Ott minden drága, munkát sem könnyű találni, és nem ismersz senkit.
– Pont ez az – mosolyodott el Anna. – Ott senki nem tudja, ki vagyok. Bárki lehetek. Nem Gábor volt felesége. Nem az a szerencsétlen nő, aki „nem tudta megtartani a családját”. Csak Anna.
– És miből? Van egyáltalán valamennyi pénzed?
Anna ekkor eszébe jutott a félretett tartaléka: egy kisebb számla, amelyet még az esküvő előtt nyitott.