A telefon megrezzent a kabátzsebében. Gábor írt: „Térj észhez. Eszter tömi a fejed ezekkel az ostobaságokkal. Gyere haza, és normálisan megbeszéljük.”
Anna egy pillanatig nézte a kijelzőt, aztán válasz nélkül törölte az üzenetet.
Negyven perccel később már Eszter ajtaja előtt állt, és megnyomta a csengőt. A nővére szinte azonnal ajtót nyitott. Otthoni köntös volt rajta, egyik kezében kávéscsészét tartott. Előbb a bőröndre pillantott, aztán Anna arcára. Nem kérdezett semmit. Csak magához húzta, erősen, hosszan, némán.
– Gyere be. Főzök valamit, aztán elmondasz mindent.
Eszter lakása apró volt, egyetlen szobás otthon a város szélén, mégis olyan melegséget árasztott, amilyet Anna már régóta nem érzett sehol. A polcokon könyvek sorakoztak, az ablakpárkányon élő növények zöldelltek, a komódon bekeretezett fényképek álltak. Anna leereszkedett a kanapéra, és csak ekkor tudatosult benne, mennyire kimerült. Nem a teste fáradt el igazán, hanem valami mélyen belül. Mintha tizenkét éven át cipelt volna egy láthatatlan súlyt, amelyet most először mert letenni.
– Tea vagy kávé? – szólt ki Eszter a konyhából, miközben már matatott a bögrékkel.
– Kávé. Erős legyen.
A kicsi asztalnál ültek egymással szemben. Kortyolták a forró kávét, Anna pedig beszélni kezdett. Nem ömlött belőle minden egyszerre. Inkább darabokban jött, megtorpanásokkal, mintha egy szétesett képet próbálna újra összerakni. Mesélt arról, hogyan változott meg Gábor. Eleinte alig észrevehetően: apró megjegyzések, ártatlannak tűnő kérések, amelyek idővel egyre inkább parancsokká váltak. Aztán jött a többi. A pénz fölötti ellenőrzés. Az ideje beosztása. A barátai.
– Lassan elvágott mindenkitől – mondta Anna, tekintetét a csészébe mélyesztve. – Sokáig fel sem fogtam. Az elején csak tanácsnak hangzott: „Minekel neked ez a munka? Maradj inkább otthon, majd én eltartalak.” Utána már az jött: „Furcsák ezek a barátnőid, csak a pasikról tudnak beszélni.” Aztán egyszer csak észrevettem, hogy senkim sem maradt. Csak ő. Meg az anyja.
Eszter nem szólt közbe. Hallgatott, néha bólintott, és hagyta, hogy Anna végre kimondja azt, amit évekig magában tartott.
– Az anyja pedig… – folytatta Anna, és keserűen elmosolyodott. – Istenem, Eszter, már az első napon éreztette velem, hogy szerinte nem vagyok elég jó a fiának. Emlékszel az esküvőnkre?
– Hogyne emlékeznék. Mindenkinek elmesélte, milyen nagy szerelme volt Gáborkának előttünk.
– Ott, mindenki előtt – Anna halkan felnevetett, de a nevetésben nem volt semmi vidámság. – Akkor lenyeltem. Azt gondoltam, mindegy, esküvő van, mindenki ideges. Csakhogy később ez lett a megszokott. Minden egyes látogatás alkalmával előadást tartott arról, hogy rosszul főzök, rosszul takarítok, rosszul öltözöm.
– És Gábor? Ő mit csinált közben?
– Semmit. Mindig hallgatott. Azt mondta: „Anya csak aggódik, szeret engem.” Mintha ezzel mindent meg lehetne magyarázni.
A telefon újra rezegni kezdett. Gábor hívta. Anna ránézett a kijelzőre, majd kinyomta.
Egy perc sem telt el, ismét csörgött. Azt is elutasította.
A harmadik hívásnál Eszter már a húgát figyelte.
– Nem akarod felvenni? Különben nem fog békén hagyni.
– Hadd hívjon.
De Gábor valóban nem adta fel. A hívások egymást követték, aztán az üzenetek is sorra érkeztek.
„Anna, azonnal gyere haza.”
„Felfogod, mit művelsz? Egy ilyen semmiség miatt szétvered a családunkat?”
„Jó, hibáztam. Odamegyek, beszéljük meg. Csak gyere vissza.”
„Egyáltalán hol vagy? Eszternél? Mindjárt ott leszek.”
Az utolsó sorra Anna teste megfeszült.
– Idejön – mondta alig hallhatóan.
Eszter kivette a kezéből a telefont, gyorsan begépelt egy választ: „Ha idejössz, rendőrt hívok. Hagyd őt békén.” Elküldte, aztán letiltotta a számot.
– Így már jobb.
Fél óra múlva azonban megszólalt a csengő. Hosszasan, türelmetlenül, követelőzőn. Eszter odalépett az ajtóhoz, belenézett a kukucskálóba, majd visszafordult.
– Ő az.
– Tudtam – Anna görcsösen markolta a bögrét. – Ne nyisd ki.
– Eszem ágában sincs.
– Nyissátok ki! Tudom, hogy Anna itt van! – Gábor hangja hangosan visszhangzott a lépcsőházban. Parancsoló volt, ingerült. – Anna, fejezd be ezt a hülyéskedést! Gyere ki, és beszéljük meg felnőtt emberek módjára!
A szomszéd ajtó résnyire kinyílt, és egy idős asszony kíváncsi arca jelent meg mögötte.
– Fiatalember, halkabban! Itt emberek pihennének!
– Maga meg ne üsse bele az orrát! – vágott vissza Gábor durván.
Az ajtó azonnal becsukódott. Eszter elővette a telefonját, és feltűnően bekapcsolta a kamerát.
– Gábor, menj el. Ha nem, tényleg hívom a rendőrséget, és mindent rögzítek. Biztosan örülnének az üzleti partnereid, ha látnák, milyen példás családapa vagy.
Az ajtó túloldalán hirtelen csend lett. Aztán léptek hallatszottak. Távolodó léptek.
Anna lassan kifújta a levegőt. A keze még mindig remegett.
– Nem fogja ennyiben hagyni – suttogta. – Eszter, ő nem olyan ember, aki csak úgy elenged valamit. Nála ez elvi kérdés.
– Akkor éppen ezért nem mehetsz vissza hozzá.
A nap hátralévő része feszült várakozásban telt. Gábor nem jelent meg újra, de Anna érezte, hogy ez nem béke, csak vihar előtti csend. Ismerte őt. Tudta, milyen, amikor valamit nem kap meg. Először nyomást gyakorol. Aztán lelkiismeret-furdalást kelt. Utána jönnek a játszmák, az ígéretek, a fenyegetések… és ki tudja, mi még. Anna soha nem jutott el addig, hogy kiderítse. Mindig hamarabb meghátrált.
Este Gábor anyja telefonált. Eszter vette fel elsőként, és kihangosította a hívást.
– Anna? Mária vagyok.
– Jó estét – felelte Anna szárazon.
– Kislányom, mi történt? Gáborka teljesen összetörve jött haza, azt mondja, elmentél. Csak nem valami apróság miatt? Megkért, hogy mosd ki az ágyneműt. Ezért kell ekkora jelenetet rendezni?
Anna nem válaszolt. Eszter az égre emelte a tekintetét.
– Mária, Anna nem akar többé a fiával élni. És ehhez joga van.
– És maga kicsoda, hogy beleszól? – a hang azonnal jegessé vált. – Eszter, ugye? Sejtettem. Maga uszította fel! Mindig is irigy volt rá, mert neki rendes férje van, maga meg egyedül kínlódik!
– Viszont hallásra – mondta Eszter, és bontotta a vonalat.
Anna mozdulatlanul ült a kanapén. Odabent minden összerándult benne. Nem Mária szavai miatt; azokhoz már régen hozzászokott. Hanem a felismeréstől: ezek az emberek soha nem fogják megérteni. Nem is akarják meghallani. Az ő szemükben Anna mindig hálátlan bolond marad, aki elhagyott egy „rendes férjet”.
– Tudod, mi a legijesztőbb? – szólalt meg végül halkan. – Hogy már én is majdnem elhittem, hogy a baj bennem van.