– Hol van az ingem? Az a fehér, amit tegnap viseltem! – Gábor hangja végigsöpört a lakáson, alighogy belépett a hálószobába.
Anna a szekrény előtt dermedten állt. Egy pulóvert tartott a kezében, az utolsó darabot, amelynek még helyet kellett szorítania. Az ágyon nyitva feküdt a bőrönd, mintha éhes szájként várná a maradék holmikat; a gondosan összehajtogatott ruhák már szinte teljesen megtöltötték. Már csak egy mozdulat, és le lehetett volna zárni. Végleg.
– Valószínűleg a szennyesben – felelte anélkül, hogy hátrafordult volna.
– Miféle szennyesben? Ma szükségem van rá! Befektetőkkel találkozom, elfelejtetted?
Gábor berontott a szobába, és Anna úgy érezte, a levegő hirtelen nehézzé válik körülötte. A férfi pontosan olyan volt, mint mindig: öltönyben, nyakkendő nélkül, hátrasimított, kissé hanyag frizurával, az arcán pedig azzal a kifejezéssel, mintha a világ tartozna neki valamivel.
– Mosd ki anyám ágyneműjét is, teljesen kimerült – vetette oda, rá sem nézve. – És az ingemet is hozd rendbe. Egy óra múlva indulnom kell.
Anna lassan beleengedte a pulóvert a bőröndbe. Harmincnégy éves volt. Ebből tizenkettőt ennek az embernek a feleségeként töltött. Még emlékezett rá, hogyan nevezte őt Gábor a múzsájának, hogyan ígérte neki, hogy megmutatja a világot, és milyen tekintettel nézett rá régen, mintha ő lenne az egyetlen fény az égen. Mostanra azonban nem maradt más belőle, csak cseléd. Ráadásul nem is kizárólag a férje szolgálatában.
– Anyád három megállóra lakik tőlünk – mondta Anna halkan. – Van mosógépe.
Gábor ekkor végre felé fordult. A pillantása végigsiklott a bőröndön, a szabályos halmokba rendezett ruhákon, majd az éjjeliszekrényen heverő neszesszeren. Egy pillanatig egyikük sem szólt.
– Ez meg mi?
– Pontosan az, aminek látszik.
A férfi elmosolyodott, de nem jókedvében. Az arcáról tisztán leolvasható volt: nem hiszi el. A hitetlenségében ott bujkált valami megvetésféle is.
– Már megint jelenetet rendezel? Anna, nekem erre most nincs időm. Tegyük át estére ezt a színjátékot, jó? Visszapakolod a rongyaidat, én hazajövök, és majd megbeszéljük.
– Este már nem lesz mit megbeszélni.
Lehajtotta a bőrönd fedelét, majd elfordította a zárat. A kattanás meglepően hangosan hasított bele a szoba csendjébe.
Gábor közelebb lépett. A szemében új árnyalat jelent meg, de nem félelem volt az. Inkább bosszúság. Mintha Anna egy rosszkor elromlott háztartási gép volna, amely éppen a legalkalmatlanabb pillanatban mondta fel a szolgálatot.
– Most miről beszélsz? Mondtam valami rosszat? Jó, bocsánat, csak megkértelek, hogy segíts anyámnak. Tényleg rosszul van, ugrál a vérnyomása.
– És én? Én talán nem vagyok fáradt?
– Anna, te itthon vagy egész nap! – tárta szét a karját. – Én reggeltől estig hajtok, hogy mindent megteremtsek nekünk, te meg…
– Én meg?
Anna felemelte a bőröndöt az ágyról, és letette a padlóra. A kerekek puhán siklottak végig a parkettán. Elindult az ajtó felé, elhaladt volna a férje mellett, de Gábor elé állt, elzárva az útját.
– Állj meg. Magyarázd el, mi folyik itt.
– Semmi különös, Gábor. Elmegyek.
– Hová? – húzta össze a szemét. – Anyádhoz? Vagy a testvéredhez? Remek ötlet, főleg úgy, hogy az a te Esztered már háromszor elvált.
Anna érezte, hogy odabent valami végleg elszakad. Nem fájt. Inkább megkönnyebbülést hozott, mintha éveken át cipelt volna egy elviselhetetlen terhet, és most először letehette volna a földre.
– Nem az számít, hová megyek. Hanem az, hogy tőled el.
Gábor néhány másodpercig némán bámulta. Aztán felnevetett, röviden, idegesen, minden valódi vidámság nélkül.
– Rendben. Tegyük fel, hogy elmész. És utána? Mikor dolgoztál utoljára? Öt éve? Hat? Miből akarsz megélni?
– Majd megoldom.
– Annám – váltott hangot, egyszerre lágyabb lett, majdnem gyengéd. – Ne csináljunk ostobaságot. Lehet, hogy tényleg kimerültél. Pihenj egy kicsit, utazz el valahová. Akarod, veszek neked egy utat? Törökországba például, most biztosan kellemes az idő.
– Nincs szükségem utazásra.
– Akkor mire van szükséged? Mondd meg őszintén, mi a baj. Mit tettem?
Anna ránézett. Arra a férfira, akivel annyi évet töltött le. Jóképű volt, sikeres, magabiztos. És teljesen üres. Olyan, mint egy drága, szépen csillogó váza, amelyben soha nincs virág.
– Nem tettél semmit – mondta lassan. – Éppen ez a gond. Te soha semmit nem tettél. Csak jelen voltál. És azt hitted, ez önmagában elég.
– Istenem, már megint ez a bölcselkedés! – Gábor végighúzta a kezét az arcán. – Egy óra múlva fontos találkozóm van, normálisan kell kinéznem, te pedig most kezdesz elszámoltatni?
– Menj csak a találkozódra – felelte Anna, megkerülte, és maga után húzta a bőröndöt.
– Anna!
Ő azonban már a folyosón járt. Leemelte a polcról a táskáját, magára vette a kabátját. A lakáskulcsot a komódon hagyta. Szándékosan jól látható helyre tette, hogy Gábor észrevegye.
– Ezt még meg fogod bánni! – kiáltott utána a férfi. – Vissza fogsz még könyörögni magad!
Az ajtó becsapódott mögötte. A lift hamar megérkezett; üres volt és hideg. Anna a fémajtóban tükröződő arcát nézte. Sápadt bőr, kialudt tekintet, sebtében összefogott haj. Mikor nézett utoljára tükörbe nem azért, hogy ellenőrizze, rendben van-e indulás előtt, hanem egyszerűen csak azért, hogy meglássa önmagát?
Odakint csípős hideg fogadta. Anna megállt a ház előtt, elővette a telefonját, és kikereste a számot.
– Eszti, szia. Otthon vagy?
– Anna? Mi történt?
– Elmehetnék hozzád? Nem sok időre. Csak amíg találok egy lakást.
Csend lett a vonal túlsó végén. Aztán megszólalt a testvére, óvatosan, szinte suttogva:
– Eljöttél tőle?
– Igen.
Újabb szünet következett. Anna hallotta, ahogy Eszter mély levegőt vesz.
– Gyere. Várlak.
A metró zsúfolásig tele volt. Az emberek siettek valahová, ki telefonon beszélt, ki a kijelzőjébe mélyedt. Anna az ajtó mellett állt, két karjával átölelte a bőröndjét, és hosszú évek óta először érzett valamit, amit nem lehetett örömnek nevezni. Inkább különös, szokatlan békének. Mintha a vihar végre elvonult volna, és most először lehetne igazán levegőt venni.