Válaszolt Viktóriának: „Köszönöm. Maga mentett meg.”
A válasz rövid volt és pontos: „Nem. Ön mentette meg saját magát.”
Fél év telt el. Lilla előléptetést kapott. A céges ünnepséget egy elegáns étteremben tartották: hófehér abroszok, élő zene, kifogástalan öltönyök mindenütt. A pultnál állt, éppen az igazgatóval egyeztetett egy frissen induló projektről, amikor egy ismerős hang szólította meg hátulról.
— Lilla Viktorovna, hozhatok még egy szénsavmenteset?
Megfordult. Márk állt ott, fekete pincérruhában, tálcával a kezében. Tekintete üres volt, a válla beesett. Mintha éveket öregedett volna néhány hónap alatt.
— Nem kérek. Köszönöm.
— Lilla, várj — lépett közelebb, lehalkítva a hangját. — Beszélhetnénk? Csak pár perc.
Ránézett. Nem volt benne indulat, de szánalom sem.
— Miről?
— Bocsánatot akarok kérni. Akkor tévedtem. Teljesen. Anyám próbált figyelmeztetni, de nem hallgattam rá. Kirúgtak a raktárból, el kellett költöznöm, most itt dolgozom. És… most már értem, milyen ember voltam. Kérlek, bocsáss meg.
Lilla felemelte a poharát, ivott egy kortyot. A zene könnyed dallamot játszott, a szomszéd asztalnál nevetés csendült fel.
— Megbocsátok. De ez nem jelenti azt, hogy beszélgetni szeretnék veled. Menj vissza dolgozni.
Márk még mondott volna valamit, de Lilla már elfordult. A férfi egy pillanatig állt ott, majd lassan elsétált, kissé görnyedten.
Az igazgató visszatért az italával, és a fejével Márk felé intett.
— Ismerős?
— Régen az volt — vont vállat Lilla. — Nagyon régen.
Kiitta a vizet, letette a poharat. A zene szólt tovább, az emberek jól érezték magukat, az élet ment előre. Márk pedig valahol a terem sarkában hordta a tálcákat. Ez nem bosszú volt. Csak következmény. Az élet egyszerűen helyre tette a dolgokat.
Lilla kilépett a teraszra, a korlátnak támaszkodott. Lent a város fényei ragyogtak. Egyedül állt ott, a saját ruhájában, a saját karrierjével, a maga szabadságával. És ez elég volt.
Néha a számonkérés nem büntetésként érkezik, hanem tanításként. Néha a legijesztőbb nem a magány, hanem bennmaradni egy csapdában, amit más épített. A legnagyobb bátorság pedig az, amikor kinyitjuk az ajtót, és kilépünk rajta, akkor is, ha nem tudjuk, mi vár ránk odakint.
Ő kilépett. És ezt soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg.