Nóra az ablak mellett állt, a már kihűlt kávéját kortyolgatta, és csak egyetlen gondolatot ismételgetett magában: kibírni. Csak addig ne robbanjon, amíg végre ki nem mennek azon az ajtón.
— Ez a turmixgép az enyém — szólalt meg hirtelen Gábor, egy dobozzal a kezében.
— Nem — felelte Nóra szárazon. — Az az én turmixgépem. Te még bekapcsolni sem merted soha.
— Most komolyan ezen fogunk fennakadni?
— Pontosan. Ne akadjunk fenn. Tedd vissza.
Alig telt el egy perc, Gábor újra megszólalt:
— A takarót elvihetem?
— A szürkét nem. A kockásat viheted. Úgyis olyan szúrós, mint a te őszinteséged.
Mária ekkor már nem tudta tovább magában tartani.
— Hihetetlen, milyen kicsinyes vagy. Szégyen nézni.
Nóra lassan felé fordult.
— Nekem is szégyen volt az elmúlt két év. Mégis túléltem valahogy.
Amikor végre becsukódott mögöttük az ajtó, a lakásban olyan csend lett, hogy Nóra első pillanatban szinte el sem hitte. Nem szólt idegen hang a nappaliból, nem csattogott papucs a folyosón, nem hangzott el a szokásos „van valami ennivaló?”, és nem hallatszott az a nehéz, sértődött sóhaj sem, amely mögött mindig az a meggyőződés állt, hogy az élet valamiért tartozik nekik. Csak a vízforraló kattant egyet a konyhában, odakintről pedig beszűrődött két autós veszekedése a parkolóhely miatt.
Nóra lassan végigment a lakáson, mintha ellenőriznie kellene, valóban megtörtént-e. A konyhaasztal üres és tiszta volt. Az előszobában nem lógott más kabátja a fogason. A hálóban a szekrény ajtaja csukva állt, és odabent végre kizárólag az ő holmijai sorakoztak, ellenőrzőbizottság nélkül. Leült a szoba közepére, egyenesen a padlóra, és egyszer csak nevetni kezdett. Nem is boldogságból. Inkább az egész helyzet képtelensége szakadt ki belőle. Harmincéves koráig kellett eljutnia ahhoz, hogy rájöjjön egy ilyen egyszerű igazságra: néha a legnagyobb romantikus gesztus az, ha végre békén hagynak.
Két napig Gábor nem jelentkezett. A harmadik napon küldött egy üzenetet: „Lehiggadtál már?” Nóra nem válaszolt. A negyedik napon Gábor nagynénje telefonált, azzal az óvatos hanghordozással, amely mögött mindig ott lapul a mások drámái iránti mohó érdeklődés.
— Talán nem kellene ilyen hirtelen mindent elvágni. Gábor alapvetően nem rossz ember.
— Az, hogy valaki nem rossz ember, még nem foglalkozás, és nem is egy házasság minőségi garanciája — válaszolta Nóra udvariasan.
A nagynéni megsértődött.
Péntek este csöngettek. Nóra kinézett a kukucskálón, és halkan felhorkant. Gábor állt odakint. Egy szupermarketes szatyor volt nála, meg egy csokor tulipán, amely már első ránézésre is úgy festett, mintha maga sem bízna különösebben a küldetés sikerében.
Nóra ajtót nyitott.
— Öt perced van.
— Köszönöm — vágta rá gyorsan Gábor, és belépett az előszobába. — Nem balhézni jöttem.
— Már ez is fejlődés. Eddig legfeljebb akkor nem balhéztál, amikor a számítógép előtt ültél.
Úgy tett, mintha nem hallotta volna.
— Kivettem egy szobát. Az Állomás utcában. Dolgozom is. Egyelőre futárként, de minden nap megyek. És… megértettem mindent.
— Ezt a mondatot minden férfi ugyanazzal az arccal mondja. Tanfolyamon gyakoroljátok?
— Nóra, tényleg. Rájöttem, hogy rosszul éltem. Hogy anya túl sokat szólt bele. Hogy én ezt hagytam. Hogy neked ez borzasztóan nehéz volt.
— Volt? Milyen kedves. Mintha már túl lennék rajta, és valahol átvettem volna érte egy emléklapot.
Gábor letette a szatyrot az asztalra.
— Hoztam neked kávét. Azt, amit szeretsz. Meg sajtot. És azt a… mangós joghurtot.
Nóra belenézett a zacskóba, majd rövid, hitetlenkedő nevetés csúszott ki belőle.
— És a betét mire kellett?
Gábor fülig vörösödött.
— Hát… nem tudtam. Gondoltam, veszek, hátha. Hogy lásd, figyelek rád.
— Figyelj, ez már nem figyelmesség. Ez pánikroham a háztartási polcok között.
Gábor szája sarkában megjelent valami ferde mosolyféle, aztán komolyra váltott.
— Hiányzol. Tényleg. Nélküled minden olyan… üres. Anya persze tombol, azt hajtogatja, hogy te fordítottál szembe a családommal. Én meg közben rájöttem, hogy családom igazából nem is volt. Volt anya, meg voltál te. Én pedig köztetek álltam, mint valami kocsonya.
— Meglepően pontos hasonlat — bólintott Nóra. — Kár, hogy ennyire találó.
— Szeretném helyrehozni.
— Én viszont nem akarok megint belesétálni ugyanabba.
— Adj még egy esélyt.
— Gábor, esélyt annak ad az ember, aki legalább egyszer úgy viselkedett, mint egy társ. Te inkább olyan voltál, mint egy albérlő, akihez csomagban jár egy szülői munkaközösség.
— Változom.
— Gratulálok. Komolyan mondom. Őszintén örülök neki. Csakhogy a te változásod már nem rólunk szól. Rólad szól. És ez jó dolog. Csak elkésett.
Sokáig nem szólt semmit. Végül halkan megkérdezte:
— Szóval egyáltalán nem hagysz nyitva semmilyen ajtót?
Nóra a félfának támaszkodott.
— Mondok valamit, ami nem lesz kellemes. A szerelem néha nem egy nagy árulás után hal meg, hanem ezer apró mulasztástól. Attól, hogy újra meg újra nem hallanak meg. Hogy nem állnak melléd. Hogy nem téged választanak. Aztán egyszer csak megérkezik valaki egy szupermarketes tulipáncsokorral, és odabent már nincs semmi. Nem azért, mert az illető gonosz. Hanem mert a vonat már régen elment, ő meg még mindig a cipőfűzőjével bajlódott.
Gábor lesütötte a szemét.
— Ez kemény.
— De legalább igaz.
— És most mi lesz?
— Most te éled a saját életedet. Én meg az enyémet. Kölcsönös jelenetek nélkül.
— Erős vagy.
— Nem. Csak halálosan elfáradtam abban, hogy kényelmes legyek másoknak.
Gábor bólintott, még állt ott egy pillanatig, aztán csendesen megszólalt:
— Rendben. Akkor mindent aláírok vita nélkül.
— Na, ez az első mondatod ma, ami felnőtt emberre emlékeztet.
Az ajtónál még visszafordult.
— Adhatok egy tanácsot?
— Próbáld meg. Hátha meglepsz.
— Ne zárd be magad teljesen. Nem vagy vasból.
Nóra félmosollyal nézett rá.
— Ne aggódj. Vasból inkább azok vannak, akik más nyakán ülnek, és még csak el sem pirulnak. Én csak húsból vagyok, meg szarkazmusból.
Miután Gábor elment, Nóra kézbe vette a csokrot. Megnézte a lekonyult tulipánfejeket, aztán kivitte a lépcsőházba, és letette az ablakpárkányra. Vigye el valaki. Hátha ezeknek a virágoknak még több szerencséjük lesz, mint annak, aki hozta őket.
Ezután visszament a konyhába, kinyitotta az ablakot, és mélyen beszívta a hűvös esti levegőt. Leült az asztalhoz, elővette a telefonját, és a jegyzetek közé beírt egyetlen mondatot:
„A szerelem nem az, amikor eltűrnek. Hanem az, amikor nem próbálnak arrébb tolni a saját életedben.”
Hosszú idő után először nem érzett késztetést arra, hogy magyarázkodjon, bizonygasson, vagy megmentsen valakit a saját gyengesége következményeitől. Csak csendre vágyott. Rendes kávéra. És arra, hogy másnap úgy ébredjen, hogy nem kell attól tartania: valaki megint törvényszéket rendez otthon egy mosatlan bögre, egy késői hazaérés vagy egy túl élénk rúzs miatt.
És ez, bárhonnan nézte, már majdnem fényűzésnek számított.
Vége.