A körben újra Mária megjegyzései kezdtek visszhangozni. Utána megszólalt benne az a gyalázatos belső hang is, amely rendszerint hajnali háromkor bújik elő, és azt suttogja: „Mi van, ha tényleg túl kemény voltál? Mi van, ha finomabban kellett volna?” Hat órára azonban ez a hang elnémult. Nóra felidézte, ahogy idegen kezek turkálnak a fehérneműi között, és abban a pillanatban minden újra kristálytisztává vált.
Kiment a konyhába, töltött magának kávét, és meglátta, hogy Mária már ott ül az asztalnál. Úgy foglalt helyet, mintha fogadóórát tartana. Előtte ételesdobozok, egy termosz és egy szatyor hevert, benne valami rongyféleségekkel.
Nóra lehunyta egy pillanatra a szemét.
— Gratulálok. Tehát a tegnapi jelenet nem volt elég.
Mária összeszorította a száját.
— Nem hozzád jöttem. A fiamhoz jöttem.
— Reggel hétkor? Lábasokkal? Igazán tapintatos.
A nappaliból előbukkant Gábor. Kócos volt, nyűgös, de láthatóan nem annyira, hogy hazaküldje az anyját.
— Miért kell rögtön kiabálni? — morogta. — Anya hozott enni.
— Hát persze. A fiad ostrom alatt áll. Második napja fekszik a kanapén, szüksége van az utánpótlásra.
— Már megint kezded — dünnyögte Gábor.
— Nem, drágám. Most fejezzük be.
Nóra letette a csészét az asztalra.
— Mindketten jól figyeljetek. Én ebből az előadásból kiszálltam. Mária, maga most szépen összeszedi az ételét, a véleményét és a látogatási szokásait. Gábor, te pedig még ma kitalálod, hová költözöl.
— Hová költözöm? — kérdezett vissza olyan őszinte döbbenettel, mintha Nóra azt javasolta volna neki, hogy bőrönd nélkül induljon a Marsra.
— A saját lábadon, Gábor. Meglepően elterjedt közlekedési forma. Mehetsz anyádhoz, valamelyik barátodhoz, vagy bérelhetsz valamit. Egy felnőtt embernek általában vannak lehetőségei.
— Te normális vagy?
— Végre igen.
Mária felcsapta a kezét.
— Nézd meg magad! Kidobja a férjét! Egy rendes feleség nem viselkedik így!
— Egy rendes anyós sem érkezik hajnalban azzal a céllal, hogy kiéheztetéssel vegyen be egy lakást.
— Gábornak joga van itt lakni!
— A válásig papíron igen. De a kényelemnek vége, a mutatvány bezárt.
— Én nem megyek sehová — jelentette ki makacsul Gábor. — Család vagyunk. Az emberek összevesznek, aztán kibékülnek.
Nóra oldalra billentette a fejét.
— Te most kibékülni jöttél? Komolyan? Érdekes módszer. Én eddig csak anyai erősítést látok, meg egy termosznyi tésztát.
— Nem kell mindent szétverni valami semmiség miatt.
— Semmiség? — Nóra a hitetlenkedéstől még el is nevette magát. — Tudod, mi a semmiség? Ha rossz kenyeret veszel. De amikor az anyád úgy járkál a lakásomban, mintha családi örökséget venne szemügyre, te meg mellette állsz és motyogsz, az nem semmiség. Az diagnózis rólatok.
— Már megint ezek a nagy szavak.
— Persze. Valakinek muszáj itt mondatokban beszélnie, nem csak hümmögésekben.
— Nóra! — visította Mária. — Neked már végképp nincs lelkiismereted!
— De van. Csak a türelmem fogyott el. A lelkiismeretem épp elég sokáig kitartott.
Gábor leült az asztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát.
— Ennyi? Tényleg ennyi? Csak így?
— Nem, egyáltalán nem csak így. Nagyon nem. Két évig tettem úgy, mintha mindent helyre lehetne hozni. Mintha majd találnál munkát. Mintha te és az anyád egyszer végre elvágnátok azt a köldökzsinórt, ami átér az egész városon. Mintha nekem csak egy kicsit kellene még kibírnom, és könnyebb lenne. Nem lett könnyebb. Rosszabb lett. És tudod, mi fáj a legjobban? Hogy még azt sem mondhatom, hogy látványosan árultak el. Nem volt benne szenvedély, nagy dráma vagy kaland. Csak csendben, hétköznapian, napról napra kiszorítottatok a saját életem szélére.
Gábor nem válaszolt.
Nóra halkabban folytatta:
— Hazajövök a munkából, és nem érzem azt, hogy otthon vagyok. Inkább olyan, mintha egy helyiségbe lépnék be, ahol magyarázkodnom kell: miért értem későn haza, miért nem főztem, miért vagyok fáradt, miért nem mosolygok. Te pedig ülsz, és úgy nézel rám, mintha egy kényelmetlen funkció lennék, amit elég lenne frissíteni.
— Nem akartam, hogy idáig fajuljon — mondta Gábor tompán.
— De közben neked megfelelt.
Mária felállt.
— Elég. Értem már. Eldöntötted, hogy a fiamból csinálsz bűnöst. Nagyon kényelmes. Te választottad a karriert, nem törődsz a családi élettel, és persze ő a hibás.
Nóra felé fordult.
— Karriert? Maga így nevezi? Én nem karriert választottam. Azt választottam, hogy kifizetem a valóságot. Mert a számlákat valamiért nem lehet anyai gondoskodással rendezni.
— Én nem engedném, hogy így beszéljenek egy anyával!
— Én meg azt nem engedném, hogy a férjem anyja parancsnokoskodjon az otthonomban. Látja, mindenkinek megvannak a maga elképzelései.
Gábor hirtelen felpattant.
— Rendben. Jó. Elmegyek.
Mária levegő után kapott.
— Gábor!
— Igen, anya. Elmegyek. Mert különben ez soha nem ér véget.
Nóra figyelmesen nézett rá. Egy másodpercre még az is megkísértette, hogy elhiggye: most végre valami felnőtt dolog következik. Valami valódi. Gábor azonban csak ennyit tett hozzá:
— De ez átmeneti. Amíg te lenyugszol.
És ekkor Nórában végleg átkattant valami.
— Nem, Gábor. Ez nem átmeneti. Ez végleges.
Gábor pislogott.
— Ezt hogy érted?
— Pont úgy, ahogy mondom. Beadom a válókeresetet.
Mária olyan hirtelen rogyott vissza a székre, hogy a pohárban megcsörrent a kanál.
— Elment az eszed.
— Lehet. De jelenleg ez az egyetlen őrültség, ami megmenthet.
— Nóra, ne kezdjük rögtön ezzel a szóval — fintorgott Gábor. — Az emberek komoly dolgok miatt válnak el.
— Szerinted ez nem komoly? Rendben, vegyük sorra. A férjemnek nincs stabil munkája. A háztartásban nem vesz részt. Az anyja úgy jár ide, mintha hazajárna. Te soha nem állsz mellém. Hozzányúlnak a dolgaimhoz. Rólam döntenek nélkülem. Ebben a családban én mi vagyok: ember, vagy fizetési funkcióval ellátott személyzet?
— Úgy állítod be, mintha szörnyetegek lennénk.
— Nem. Épp ez a legrosszabb. Nem vagytok szörnyetegek. Teljesen átlagos emberek vagytok, akiknek kényelmes szokásává vált más erőforrásain élni. Ettől még undorítóbb.
A pakolás két órán át tartott. Mária nyafogott, Gábor pedig mártírarccal járkált a lakásban, és olyan mozdulatokkal hajtogatta össze a holmijait, mintha a családi birtokról lakoltatnák ki.