Ott állt a férje a bögréjével, az anyósa pedig Nóra fehérneműi fölött rendelkezett, ő maga meg úgy érezte magát, mint egy ostoba statiszta, aki túl sokáig játszotta a türelmes feleség szerepét.
— Te most komolyan nem látod, mi ezzel a baj? — kérdezte halkan, szinte suttogva.
— Dehogynem látom — sóhajtott Gábor. — Csak nem kéne rögtön jelenetet rendezni.
— Értem. Az, hogy anyád turkál a holmijaim között, nem jelenet. De ha én ezen kiakadok, az már hiszti.
— Már megint kiforgatod.
— Nem, Gábor. Ti csináltok itt ketten egy közös műsort. Az egyik benyúl oda, ahová semmi keresnivalója, a másik meg úgy tesz, mintha ez teljesen rendben volna.
Mária felemelte az állát, mintha bíróság előtt készülne vallomást tenni.
— Én a fiamnak csak jót akarok. Te meg ahelyett, hogy megköszönnéd, vicsorogsz rám. Hazajössz mogorván, főzni nem akarsz, gyereket sem szültél, a férjedet nem támogatod. Mondd már meg, mire vagy te jó ebben a családban?
— Mindjárt készítek róla felsorolást — húzta el a száját Nóra. — Első pont: én fizetem a lakáshitelt. Második: én veszem az ennivalót. Harmadik: én állom a villanyt, a vizet és az internetet, amit a drága fia úgy fogyaszt, mint egy kisebb üzem. Negyedik: annyit dolgozom, hogy már menetrend szerint ráng a szemem. És mindezek után még tapsolnom is kéne állva, amiért a saját otthonomban megaláznak?
— Lakáshitel? — horkant fel Mária. — Ugyan, mire mentél volna te a férjed nélkül?
— Nézzük meg? — Nóra hirtelen kirántotta az éjjeliszekrény fiókját, elővette az irattartót, és odacsapta az ágyra. — Akkor nézzük meg szépen.
Gábor arca megrándult.
— Na, kezdődik.
— Nem, kedvesem, nem most kezdődött. Csak most jutott el hozzád. Itt a szerződés. Itt a számlakivonat. Itt vannak a befizetések. A lakás az én nevemen van. A törlesztés az én kártyámról megy. A gépeket én vettem. Még ezt a komódot is én fizettem, amelyik mellett most úgy állsz, mintha fogalmad sem lenne, miért köt beléd mindenki. A kérdés tehát egyszerű: milyen alapon van anyádnál kulcs, és milyen jogon osztogat itt parancsokat?
Mária elsápadt, de egy pillanat alatt összeszedte magát.
— Azért, mert a fiam felesége vagy.
— Ez nem belépőjegy az én szekrényembe.
— De kötelességeid attól még vannak.
— És neki? Neki vannak kötelességei?
— A férfiak másképp működnek! Őket nem lehet állandóan nyomás alá helyezni!
Nóra röviden felnevetett.
— Persze. A férfilelkek finom műszerek. Különösen harminckét évesen, amikor még mindig meg kell kérdezni anyut, szabad-e új fülhallgatót venni.
— Ne túlozz — morogta Gábor. — Most direkt alázol.
— Nem. Tényeket mondok.
— Nóra, mit akarsz tulajdonképpen? — tárta szét a karját. — Mondjam meg anyának, hogy ne jöjjön ide? Jó, akkor nem jön.
— Késő. Azt akarom, hogy most mindketten menjetek ki a hálószobámból, és többé engedély nélkül be se tegyétek ide a lábatokat.
— Te engem ki akarsz dobni? — kérdezte Mária lassan, tagoltan.
— Egyelőre szépen kérem.
— Gábor, hallod ezt? A feleséged kitessékel engem a lakásból.
— Ez nem az ön lakása — vágta rá Nóra.
— Nóra, azért ezt nem kellene ilyen keményen — fintorgott Gábor.
— Hanem hogyan? Virágcsokorral? Fúvószenekarral? Írjak még mellé egy kártyát is? „Tisztelt Mária, kérem, ne kotorásszon a bugyijaim között, mert kissé kellemetlenül érint.”
— Neked aztán felvágták a nyelved — sziszegte Mária.
— Legalább a gerincem is megvan hozzá. És nem kötelességem a hátamon cipelni magukat.
A szobára súlyos, ragadós csend ereszkedett. Még a konyhából hallatszó hűtőzúgás is elnémult, mintha az a szerencsétlen gép sem akart volna tanúja lenni ennek.
Végül Gábor megköszörülte a torkát.
— Jó. Anya, menjünk ki a konyhába.
— Szó sem lehet róla — csattant fel Nóra. — A konyha csak azt jelentené, hogy folytatódik az előadás. Nekem ebből elég volt. Torkig vagyok. Mária, vegye a táskáját, a kulcsot tegye le a komódra, és menjen haza. Gábor, veled később beszélek.
— Te akarsz nekem parancsolgatni? — vörösödött el Mária. — Mégis ki vagy te?
— Egy nagyon fáradt nő, akinek borzalmas estéje van. Ne tegye próbára a szerencséjét.
— Én nem hagyom itt a fiamat veled ilyen állapotban!
— Milyen állapotban? Él, egészséges, a teája is megvan. Valahogy túléli.
— Nóra! — üvöltött rá Gábor. — Elég legyen!
Nóra hirtelen felé fordult.
— Nem, most neked legyen elég. Elég abból, hogy két szék között ülsz, és úgy teszel, mintha te szegény tehetetlen kis áldozat lennél. Kényelmes, ugye? Anyád főz, én fizetek, te meg létezel. Remek rendszer. Majdnem üzleti modell.
— Én nem kértelek, hogy így beszélj velem.
— Én sem kértem, hogy átjáróházzá változtassátok a lakásomat!
Mária felkapta a táskáját, lerántotta a kabátját a fogasról, és az ajtó felé indulva még odavetette:
— Ezt még meg fogod bánni. Ilyen természettel egyedül maradsz.
— Ha cserébe csütörtökönként senki sem ellenőrzi a fehérneműimet, máris nyertem — bólintott Nóra.
Amikor az ajtó becsapódott Mária mögött, Gábor nagy levegőt fújt ki.
— Felfogod egyáltalán, mit műveltél?
— Igen. Végre.
— Ő az anyám.
— Én meg a feleséged vagyok. Legalábbis elméletben eddig annak számítottam.
— Mit jelent az, hogy eddig?
Nóra kihúzta a hajából a gumit, ledobta a komódra, aztán kimerülten leült az ágy szélére.
— Azt, hogy nem bírom tovább ezt a bolondokházát. Elegem van abból, hogy folyton bűntudatom legyen, amiért dolgozom. Elegem van abból, hogy hallgassam a panaszkodásodat, mennyire elfáradtál, miközben a napi teljesítményed csúcsa az, hogy elviszed a bögrét a mosogatóig, aztán még mellé is teszed. Elegem van abból, hogy anyád úgy beszél velem, mint egy cseléddel. De leginkább abból van elegem, hogy te mindig a kényelmes megoldást választod.
— Én nem választok senkit.
— Pontosan ez a baj. Egy férfi, aki soha nem dönt senki mellett, végül csak sodródik. Körülötte meg a nők eveznek, veszekednek, fulladoznak.
Gábor leült vele szemben.
— És akkor szerinted mi legyen?
— Ma a nappaliban alszol. Holnap higgadtan megbeszéljük, hogyan tovább.
— Szóval anyám miatt száműzöl a kanapéra?
— Nem. Miattad.
— Túl messzire mész.
— Te meg soha nem mész elég messzire. Ez a különbség.
Gábor gúnyosan fújt egyet.
— Nálad minden poén, igaz?
— Ez nem vicc, Gábor. Ez a végállomás.
Az éjszaka rettenetesen telt. Nóra alig hunyta le a szemét. Először azt hallgatta, ahogy a nappaliban nyikorog a kanapé, és Gábor feltűnően hangosan forgolódik rajta. Aztán a fejében másodszor is elindult ugyanaz a kör.