— Te teljesen megőrültél? Mi ez itt, valami kirakat idegen szemeknek?!
Nóra a bejáratnál dermedt meg, még a csizmáját sem húzta le. Az anyósa hangja olyan élesen csattant ki a hálószobából, mintha nem más szekrényében turkálna, hanem hivatalos leltárt tartana egy zöldségnagykerben. A vállán még ott húzta a nehéz laptopos táska, a halántéka lüktetett a munkahelyi megbeszélés után, a busz pedig természetesen csigatempóban vánszorgott végig az esti sugárúton. Ráadásul a főnöke búcsúzóul még odavetette: „Nóra, ez a prezentáció nagyon nyers. Reggelig dolgozza át.” Reggelig. Persze. Miért is ne? Aludni úgysem kötelező. És lám, otthon még külön előadás is várja az embert.
Lassan becsukta maga mögött az ajtót, ráfordította a zárat, aztán elindult a háló felé.
A nyitott gardrób előtt Mária állt, csillogó szálas kardigánban, olyan arccal, mintha személyesen ő tartaná egyben a környék erkölcsi rendjét. A kezében Nóra új fehérneműszettje lógott, amelyet egy hete vett leárazáson. Akkora kedvezmény volt rajta, hogy az ember nem kérdez, csak gyorsan fizet, mielőtt valaki meggondolja magát.
— Azt kérdeztem, mi ez? — lengette meg Mária a csipkét. — Te itthon élsz, vagy kifutóra készülsz?
— Elnézést, de pontosan milyen jogon kutat a holmijaim között? — kérdezte Nóra nagyon halkan. Ez a halk hang sokkal vészjóslóbb volt, mint bármilyen kiabálás.
— Nem a te holmid, hanem a családé. Itt lakik a fiam is, ha nem felejtetted volna el. Jogom van megnézni, milyen állapotban van a lakás, és milyen levegő van ebben az otthonban.
— Milyen levegő? Idegek, Mária. Az én idegeim. Ön pedig remekül átszellőzteti őket.
— Ne szemtelenkedj az idősebbekkel. Én segíteni jöttem. Por van a lakásban, a konyhában mosatlan bögre áll, a fürdőben összevissza hevernek a törölközők. És ez itt… — két ujja közé csippentette a fehérneműt, mintha bűnügyi bizonyíték lenne. — Kinek cicomázod így magad? Gábornak, vagy nálatok az irodában külön prémium jár a kivágásért?
Nóra kirántotta a kezéből a szettet.
— Magamnak. Hallotta már ezt a szót? Magamnak. És még egyszer megkérdezem: mit keres a hálószobánkban?
— A hálószobátokban? — horkant fel az anyósa. — Na, te aztán mulatságos vagy. Amíg te egész nap a munkahelyeden rohangálsz, valakinek a házzal is törődnie kell. A fiam éhes, az ingei gyűröttek, leves nincs, rendes étel nincs, a felesége meg este úgy esik haza, mintha mindenkit gyűlölne. Hát persze, hogy eljöttem.
— Gábor éhes? — Nóra keserűen felnevetett. — És ki az, aki éjjel úgy kipucolja a hűtőt, hogy reggel még a joghurt is szomorúan néz rám? A házi manó?
— Egy asszonynak kötelessége etetni a férjét.
— A férjnek meg néha kötelessége lenne felemelni a hátsóját a kanapéról.
— Így nem beszélhetsz az én fiamról!
— Ön meg ne vájkáljon a bugyijaim között. Megegyeztünk?
Ekkor megjelent az ajtóban Gábor. Kinyúlt térdű melegítőnadrágban, olyan pólóban, amelynek már régen a „nyaralóba jó lesz” kategóriában lett volna a helye, kezében teásbögrével, az arcán annak az embernek a kifejezésével, aki legszívesebben olyan családba született volna, ahol mindenki hallgat.
— Már megint mi van? — motyogta. — Most indítottam el a videót.
Nóra felé fordult.
— Komolyan? Ez az első mondatod? Nem az, hogy „anya, menj ki a szobából”, nem az, hogy „Nóra, ne haragudj”, hanem hogy „már megint mi van”?
Gábor úgy sóhajtott, mintha vagonokat akarnának vele kipakoltatni.
— Nór, ne pörgesd fel magad. Anya csak aggódik.
— Miért? A szekrényem lelkiállapotáért?
— A családért! — vágott közbe Mária élesen. — Azért, mert a fiam felesége állandóan valahol futkos, itthon meg semmi rend nincs. Ha úgy viselkednél, mint egy rendes háziasszony, én hallgatnék. De te olyan vagy, mint egy albérlő, aki csak beesik aludni.
— Ön pedig úgy viselkedik, mint az erkölcsrendészet helyi megbízottja — felelte Nóra hidegen. — Ki hívta ide egyáltalán?
— Gábornál volt pótkulcs. Ő adta ide.
Nóra lassan a férjére emelte a tekintetét.
— Te kulcsot adtál az anyádnak az én lakásomhoz?
— Jaj, most ne kezdjük már a kulccsal. Mi olyan nagy ügy ezen? Nem idegen emberről van szó.
— Úgy látszik, én vagyok itt az idegen. Ha a hálószobámban jegy nélküli tárlatvezetés folyhat.
Gábor letette a bögrét a komódra.
— Te mindent túldramatizálsz. Anya átjött, rendet rakott, sütött fasírtot.
— Igen, és mellé vámvizsgálatot tartott az alsó fiókban. Igazán hasznos szolgáltatás.
— Mert nem közömbös nekem! — csattant fel Mária. — Látom, hogyan hervad el melletted a fiam.
— Nahát. Hervad? Mitől? Az internettől? A számítógépes játékoktól? Vagy attól, hogy én fizetem a lakást, a bevásárlást, a telefont és a vágyai felét?
— Nehéz időszaka van.
— Ennek a nehéz időszaknak már harmadik éve van.
Gábor összevonta a szemöldökét.
— Elég legyen. Én keresem önmagam.
Nóra meredten nézte.
— Olyan régóta keresed magad, hogy lassan plakátokat kell kiragasztani a környéken: „Eltűnt egy felnőtt férfi, utoljára a kanapén látták kontrollerrel a kezében.”
— Nagyon vicces.
— Ma különösen jó kedvem van. Főleg azóta, hogy hazajöttem, és az anyádat a szekrényünkben találtam, mint egy régészt az ásatáson.
Mária szorosan összezárta a száját.
— Pont ezért elleneztem én ezt a házasságot. Nagyszájú vagy, szúrós és makacs. Az én Gáboromnak nyugodt, otthonos lány kellett volna. Ott van például Petra a szomszéd lépcsőházból: aranyat ér az a lány. Főz, vasal, és soha nem emeli fel a hangját.
— Akkor vigye Petrát, amíg más le nem csap rá — mondta Nóra jegesen. — Engem pedig hagyjanak békén.
— Így nem beszélhetsz a férjed anyjával!
— Ön meg ne tegyen úgy, mintha én csak átmeneti vendég lennék itt, maga pedig ennek a cirkusznak az igazgatója.
— Nóra — nyújtotta el fáradtan Gábor —, minek kell ennyire felkapni a vizet? Anya bejött, megnézett pár dolgot. Most ebből tragédiát kell csinálni?
Nóra nem felelt azonnal. Úgy nézett rá, mintha néhány másodperc alatt újra végigpörgetné magában az egész házasságukat: az első randit az olcsó tejeskávéval a plázában, a sok lenyelt megjegyzést, a rengeteg apró megalkuvást, és azt, hogyan jutottak el idáig.