— Engem, egy idős asszonyt, kizárnak a tulajdon nyaralómból!
Ilona néni komótosan előbukkant a málnabokrok mögül, megigazította a kendőjét, aztán rátámaszkodott a kapájára.
— Hát, Katalin asszony, én egy álló héten át azt hallgattam, hogy ez az öné — mondta elnyújtva, leplezetlen élvezettel. — Most meg úgy fest, mintha csak saját magának mesélte volna.
Lilla közben nyugodtan felemelte az ecsetet.
— Katalin asszony, kérem, ne rángassa azt a kaput. Még friss rajta a festék. A tulajdoni papír meg még annál is frissebb.
Az utcára olyan csend telepedett, mintha valaki egy pillanat alatt elvágta volna a levegőt.
Katalin asszony előbb a szomszédasszonyra meredt, aztán a poros út szélén árválkodó kockás batyuit nézte. Az arca foltokban vörösödni kezdett.
A nagyasszonyi méltóság egy szempillantás alatt szertefoszlott.
Nem maradt más, csak egy nevetségesen kapzsi asszony, idegen holmikkal, egy idegen kerítés előtt.
— És tudja, Katalin asszony… — szólaltam meg én is, egyenesen a szemébe nézve. — Ez a nyaraló nem annak jutott, aki a leghangosabban kiabálta, hogy „nekem kell”, hanem annak, aki akkor is szerette, amikor még nem tudta, hogy egyszer az övé lehet.
— Gábor… — nyüszítette szánalmasan az anyósom, és minden parancsnoki hevülete elpárolgott belőle. — Pakold vissza a csomagokat.
Gábor szó nélkül, összeszorított állkapoccsal kezdte visszahajigálni a batyukat a csomagtartóba. A rágóizmai úgy jártak, mintha köveket őrölne. Rám egyszer sem nézett.
Az arcátlansága most először nem női könnyekbe, nem magyarázkodásba ütközött, hanem egy hűvösen előkészített matthelyzetbe.
Az autó végül nagy lendülettel elindult, és porfelhőt hagyott maga után.
Aznap este Gábor olyan elszántan hallgatott a konyhában, mintha a nyelvét is a csomagtartóban felejtette volna, az anyja takarója mellett. Nem éreztem késztetést, hogy megsajnáljam.
— A nagy nyaraló marad a miénk, Gábor — mondtam higgadtan. — De az édesanyád oda többé nem tulajdonosként érkezik. Legfeljebb vendégként. És csak akkor, ha én beleegyezem.
— Túl messzire mész — morogta tompán.
— Nem. Csak most először nem hagytam, hogy ti menjetek túl messzire rajtam.
Kinyitotta a száját, mintha felelni akarna, aztán inkább becsukta.
Talán akkor értette meg először: a feleség nem az anyja akaratának kényelmes tartozéka.
A másé attól még nem válik családi vagyonná, hogy valaki odagurul egy takaróval.
Néha a takaró visszakerül a csomagtartóba, a gazdasszonyos követelőzés pedig ott marad a kapu porában — ugyanott, ahol az a bizonyos mondat: „nekem nagyobb szükségem van rá.”