A kezében hatalmas, kitömött szatyrokat szorongatott, a csomagtartóból dobozok kandikáltak ki, a vállán pedig diadalmasan terült el az a bizonyos bordó takaró.
Odamentek a kapuhoz. Gábor megragadta a kilincset, és meghúzta.
Nem nyílt.
Előbb erősebben rángatta, aztán értetlenül meredt a lakatra. Új volt, nehéz, fényes, és nagyon határozottan a helyén.
A nyári konyha mögül ekkor előbukkant Lilla és a vőlegénye, Márk. Mindketten munkaruhát viseltek, a kezükben ecset volt; éppen az új pad utolsó réteg festésével foglalatoskodtak.
Utánuk én is kiléptem, lassan, törölközőbe törölve a kezemet.
— Ezt mégis minek nevezzem? — csattant fel Gábor, és ingerülten megrázta a kaput. — Miért van bezárva? Nyisd ki, anyám megérkezett a holmijaival!
Lilla közelebb lépett, és udvariasan megkérdezte:
— Kit keresnek?
— Hogy kit?! — visított fel Katalin asszony, miközben az egyik óriási táska puffanva a porba zuhant. — A saját házamat! Eszter, azonnal nyisd ki! Nekem nem szabad itt állnom a tűző napon! És ezeket az idegeneket is takarítsd el innen!
A kerítéshez sétáltam. Nem kapkodtam, nem magyarázkodtam, csak nyugodtan rátámaszkodtam a felső lécre.
— Itt nincsenek idegenek, Katalin asszony — mondtam egyenesen az anyósom szemébe nézve. — Ismerkedjenek meg: ő Lilla. Csütörtök óta a papírok szerint ennek a nyaralónak más a tulajdonosa. És az nem ön.
A tekintetem ezután Gáborra siklott.
— Veled pedig, Gábor, a nyaraló ügyét pontosan úgy rendeztem, ahogy megígértem.
Gábor arca sötétvörösre váltott. A megszokott parancsoló hangja egyszerre beleütközött valamibe, amit nem lehetett kiabálással félretolni: a tényekbe.
— Miféle tulajdonos?! Elment az eszed? Hiszen megbeszéltük! Ez családi vagyon!
— Érdekes, Gábor — húztam félmosolyra a számat. — Amikor beázott a tető, és rohadni kezdett a kerítés, akkor ez csak „az én düledező viskóm” volt. De amint Júliával és Lillával rendbe hoztuk, hirtelen „családi vagyon” lett belőle.
Hagytam, hogy a mondat leülepedjen.
— Nem. Ez az én örökségem. És nászajándékba adtam a keresztlányomnak.
Katalin asszony döbbenten pislogott, mintha csak most fogta volna fel, hogy valaki más tavára próbált már előre stéget építeni.
— Hogy merted?! — préselte ki magából fulladozva, miközben mindkét kezével a kapu rácsába kapaszkodott. — Én idős ember vagyok! Nekem nagyobb szükségem van rá! Ezek a kölykök majd megkeresik maguknak!
Aztán ide-oda kapkodta a fejét, támogatót keresve.
— Ilona! Ilona, hallja ezt?! — fordult át az anyósom a szomszéd telek felé.