A terveiről Eszter senkinek sem beszélt. Nem avatta be sem a szüleit, sem a bátyját. Túlságosan jól ismerte a családját: ha egyszer kiderül, hogy pénzt gyűjt, azonnal akad majd valami nyomós érv, miért volna arra az összegre nagyobb szüksége valaki másnak.
Harminckét éves volt, amikor megvette első saját otthonát: egy egyszobás lakást egy új építésű társasház ötödik emeletén.
Amikor az ingatlanos utoljára a kezébe adta a kulcsokat, Eszter csak bólintott. Nem mondott nagy szavakat, nem ünnepelt látványosan. Kilépett az utcára, megállt a bejárat előtt, felnézett az épületre, és megkereste a tekintetével azt az ablakot. Egy teljesen átlagos, fehér keretes, négyszögletes ablak volt. De az övé.
Az első napok dobozok között teltek. Kartonokban álltak a tányérok, a bögrék, a ruhák és minden apróság, amit az évek során összegyűjtött. Nem volt még kanapéja, nem volt rendes asztala, sőt a vízforralót sem találta meg elsőre. Zacskóból evett kekszet, a csupasz falakat nézte, és csendben sírt. Nem bánatból. Inkább attól a hatalmas, mellkasát szétfeszítő megkönnyebbüléstől, amelyet addig még soha nem érzett.
Nem hívott fel senkit. Üzenetet sem írt.
Eltelt néhány hónap. Az édesanyja születésnapján Eszter valamivel korábban ért ki a verandára, mint ahogy észrevették volna. Mária éppen a nyaralószomszéddal, Erika nénivel beszélgetett. Halkan mondta, mégis minden szava tisztán hallatszott:
— Márk már huszonnyolc éves, és még mindig nincs egy saját kis fészke sem. Jó lenne, ha Eszter besegítene neki az önerőbe. Úgyis egyedül él, gyereke sincs. Minek neki annyi félretett pénz?
Eszter nesztelenül visszament a házba. Később, teázás közben mosolygott, bólogatott, és nem szólt semmit. Attól a pillanattól kezdve már egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy titokban tartotta a lakást.
A nyugalom azonban nem tartott sokáig.
Nem sokkal ezután Mária telefonon megkérdezte tőle, miért nem veszi fel esténként a hívásokat.
— Elköltöztem — felelte Eszter. — Találtam egy másik helyet, közelebb a munkahelyemhez. Most még pakolok, rendezkedem.
— Add meg a címet — mondta az anyja ellentmondást nem tűrő hangon.
Eszter bediktálta. Nem hazudott, a cím valódi volt. Csak azt nem tette hozzá, hogy a lakás nem albérlet, hanem az ő tulajdona.
Pár nappal később Márk beállított hozzá, állítólag épp arra járt. Azt mondta, dolga volt a környéken. Eszter ajtót nyitott, beengedte a konyhába, feltette a vizet teának. A telefonja az asztalon feküdt, kijelzővel felfelé.
Amíg a csészéket kereste, a készülék kétszer egymás után pittyent. Márk vele szemben ült, és csak odasandított a képernyőre, mintha véletlenül tenné. A következő pillanatban azonban megmerevedett.
A kijelzőn banki értesítés világított: „Terhelés jelzáloghitel törlesztésére. Összeg: 114 000 Ft.”
— Várj csak — szólalt meg lassan. — Miféle jelzáloghitel?
Eszter felvette a telefont, és maga mellé tette.
— Ez az én ügyem, Márk.
— Ne, ne, álljunk meg egy pillanatra. — A bátyja nem hagyta annyiban. Most már egészen más szemmel nézett körül: a friss konyhabútor-frontokra, a világos munkalapra, az ablakpárkányon álló könnyezőpálmára. — Ez nem albérlet. Itt minden új. Megvetted, igaz?
Hosszú csend ereszkedett közéjük.
— Igen — mondta végül Eszter nyugodt hangon. — Megvettem.
— Mikor?
— Néhány hónapja.
Márk egy ideig hallgatott, aztán felállt.
— Értem — mondta röviden.
A tea érintetlen maradt. Aznap este felhívta a szüleiket.
Szombat reggel a szülők bejelentés nélkül jelentek meg.
Eszter ajtót nyitott, és az anyját látta maga előtt, kigombolt kabátban, mögötte pedig az apját, komor, feszült arccal. Kicsit hátrébb Márk álldogált.
— Na, mutasd — jelentette ki Mária, és már be is lépett, meg sem várva a meghívást.
Végignézte az előszobát, bekukkantott a konyhába, végighúzta az ujjait az új ablakpárkányon. Aztán hirtelen megfordult, odalépett a lányához, és erősen átölelte.
— Eszterkém, te okos lány. Hát ez igen. Nagyon ügyes vagy, nagyon.
Eszter mozdulatlanul állt, és azt sem tudta, hová tegye a kezeit.
Az öröm nagyjából tíz percig tartott. Aztán Mária leült az asztalhoz.