összekulcsolta maga előtt a kezét, és azon a különös, megfellebbezhetetlen hangon szólalt meg, amelyet Eszter gyerekkora óta ismert:
— Na, akkor most már Márkról is ideje beszélnünk.
Az apja zavartan köhintett, majd belefogott a magyarázatba. Mint kiderült, ők ezt már szépen végiggondolták. Márk egy ideig Eszternél lakna, hiszen van külön szoba. Addig félretenne egy keveset. Később Eszter beszállna adóstársként a lakáshitelébe, és segítene neki az önrészben is.
— Te már sínen vagy, ezt azért beláthatod — tette hozzá Mária.
Eszter nem válaszolt azonnal. A terítőt nézte, aztán a bögréket, amelyeket ő maga választott ki napokkal korábban az üzletben.
Végül felemelte a tekintetét.
— Emlékszem, amikor miatta átmentem levelezőre, hogy neki könnyebb legyen a felvételi körül. Arra is emlékszem, hogy reggel hatkor már én nyitottam a fitnesztermet, miközben ti még aludtatok. Ezeket a pénzeket én raktam össze, apránként. Egyedül. Senki nem adott hozzá egyetlen forintot sem.
A hangja nem remegett. Ez különösen sokat jelentett.
— Ami ebben a lakásban van, azt mind én kerestem meg. És nem fogom megosztani senkivel azt, amiért ennyit dolgoztam.
Súlyos, sűrű csend ereszkedett a szobára.
A szülei valóban megsértődtek.
Egy hétig fel sem hívták. Aztán Mária telefonált, de csak röviden és ridegen érdeklődött, jól van-e, majd le is tette. Az apja egyáltalán nem kereste.
Rokonokon keresztül aztán visszajutott hozzá, hogy Mária a kertben mindenkinek az hálátlan lányáról panaszkodik, aki lakást vett, de a családjára már gondolni sem akar.
— Felneveltük, mindent megtettünk érte — mondogatta könnyes hangon a szomszédasszonyának, Andreának.
Eszter mindezt Judit nénitől, az apja húgától tudta meg. Judit csendes, kevés szavú asszony volt, aki többnyire távol tartotta magát a családi viharoktól.
Most azonban ő hívta fel Esztert.
— Hallottam, mi történt nálatok — kezdte minden bevezetés nélkül. — Jól tetted, amit tettél. Márk huszonnyolc éves. Ideje lenne, hogy végre maga is megmozduljon.
Ez a telefonhívás váratlanul megváltoztatta a család hangulatát. Juditnak volt egy olyan nyugodt, határozott modora, amelyre még azok is odafigyeltek, akik máskor senkire sem hallgattak.
Lassan a rokonok is elkezdték hangosan kimondani azt, amit addig mindenki tudott, csak senki sem emlegetett: Eszter már fiatalon maga fizette a kollégiumot, ő döntött a levelező tagozat mellett, ő vállalt munkát, és ő tartotta magát talpon. Nem álltak mögötte, mégis valahogy boldogult.
Egy este az apja telefonált. Hosszú másodpercekig csak a lélegzetét lehetett hallani a vonal túlsó végén. Végül ügyetlenül ennyit mondott:
— Azért te… te rendes, erős lány vagy. Mindent a saját erődből értél el.
Többet nem fűzött hozzá. Eszter mégis megértette: az apjától ez volt a bocsánatkérés.
Márk később még néhányszor írt neki. Hol csak célozgatott rá, milyen nehéz helyzetben van, hol szomorú, befejezetlen üzeneteket küldött. Eszter mindig röviden, higgadtan válaszolt. Egy idő után ezek az üzenetek is elmaradtak.
Eltelt egy év.
Eszter novemberre fejezte be teljesen a felújítást. Az erkélyen muskátlis cserepek várták a telet, az ablak mellett magas könyvszekrény állt, mellette pedig egy puha karfás fotel, amelyben esténként különösen jólesett olvasni.
Minden reggel a saját konyhájában főzte meg a kávéját. A saját ablakán nézett ki az utcára, és a lakáshitelt mindig pontosan, határidőre fizette. Emlékeztető nélkül.
A szüleivel rendezettebb lett a viszonya. Nem tért vissza a régi melegség, de a korábbi feszültség sem maradt meg ugyanúgy. Ünnepekkor hazament, vitt egy tortát, beszélgetett az időjárásról, az egészségről, apróságokról. Pénzről és tervekről viszont többé nem esett szó.
Egy decemberi napon, amikor a felső szekrényt pakolta ki, Eszter rábukkant egy régi kartondobozra a gyerekkorából. Kiscicás képeslapok voltak benne, néhány külföldi aprópénz, meg egy matricákkal teleragasztott, pici notesz.
Annak idején mindezt Márk elől dugdosta. Nehogy elvegye, eltörje, elveszítse, vagy egyszerűen otthagyja valahol az udvaron.
Eszter elmosolyodott, visszazárta a dobozt, és feltette a helyére. Gyerekként a játékait próbálta megóvni. Felnőttként megtanulta a határait védeni. És végre azt is megértette: ez nem önzés. Ez önbecsülés.