— De nekem is jól jönne a segítség — jegyezte meg Eszter óvatosan, mintha attól tartana, már ezzel is túl sokat kér.
— Hiszen te dolgozgatsz mellette — felelte Mária. — Ráadásul jól tanulsz. Mi tudjuk, hogy te megoldod valahogy.
Aznap este az apja is felhívta.
— Bírd ki egy kicsit, kislányom. Te mindig olyan önálló voltál.
Nekik ez dicséretnek hangzott. Eszter fülében azonban inkább ítéletként csengett.
Néhány hónappal később nem maradt más választása: átjelentkezett levelező képzésre, és rendes, teljes munkaidős állást vállalt. Egy fitneszklub recepcióján kapott munkát. Hajnal előtt kelt, és legtöbbször csak késő este ért haza. A tanulás lassan hátrébb csúszott az életében, mert egyszerűen nem maradt rá ereje.
Márk tandíjára viszont minden félévben pontosan elment a pénz. Két év sem telt el, amikor a fiú váratlanul otthagyta a főiskolát.
— Nem neki való volt — magyarázta Mária meglepő nyugalommal. — Előfordul az ilyesmi. Fiatal még, keresi a helyét.
Eszter akkor csak bólintott. Túlságosan is jól tudta, mennyibe kerülnek mások ilyen „útkeresései”.
Az egyetem befejezése után Eszter szinte pihenőnapok nélkül dolgozott.
Eleinte egy régi, osztott lakás egyik szobáját bérelte a pályaudvar közelében. Éjszakánként a vékony falakon át behallatszott a vonatok zaja, a közös konyhában állandóan vitatkoztak a lakók, télen pedig hideg húzott be az ablakkeretek mellett. Később sikerült átköltöznie egy apró garzonba a város szélén. Más talán szűkösnek és kényelmetlennek látta volna, Eszternek azonban ez már valódi előrelépést jelentett. Reggelente senki nem foglalta el előle a fürdőt, és a hűtőben sem pakolta át idegen kéz az ennivalóját.
Visszafogottan élt.
Az íróasztala fiókjában egy vastag, kockás füzet lapult, amelybe minden kiadását feljegyezte. Rezsi, bérlet, élelmiszer, gyógyszer, ünnepi ajándékok — egyetlen összeg sem maradt ki, mindennek megvolt a maga sora.
A barátnői olykor csodálkozva figyelték ezt a szigorú takarékosságot.
— Néha igazán megengedhetnél magadnak valamit csak úgy, örömből — mondta Dóra egy ritka, munka utáni találkozójukon.
Eszter ilyenkor csak elmosolyodott. Már régen hozzászokott ahhoz, hogy kizárólag saját magára számíthat.
A fordulat egészen váratlanul érkezett.
Februárban, egy este felhívta a főbérlője, és közölte, hogy a következő hónaptól magasabb lesz a bérleti díj.
— Most mindenki emel, ezt te is tudod — mondta az asszony. — Ha így már nem felel meg, szólj időben, keresek másik lakót.
A beszélgetés után Eszter sokáig mozdulatlanul ült a konyhaasztalnál. Előtte csekkek, banki kivonatok és az évek óta vezetett kiadásos füzet hevert. Akkor először vette a fáradságot, hogy kiszámolja, mennyi pénzt fizetett ki addig albérletre. Az eredmény mellbevágó volt. Nem akkora összeg, amelyből azonnal lakást vehetett volna, de elég nagy ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjon: meddig fog még más tulajdonát finanszírozni ahelyett, hogy a saját jövőjébe tenné ugyanazt a pénzt.
Odakint lassan hullani kezdett a hó. Eszter becsukta a füzetet, és kinézett az ablak mögötti sötétségbe.
Azon az estén nyitotta meg először igazán komoly szándékkal a bank honlapját, és sorra végignézte a lakáshitelek feltételeit. Nem ábrándozott, nem ringatta magát könnyű megoldások illúziójába. Csak úgy nézte a számokat, mint valaki, aki belefáradt abba, hogy bőröndök között éljen, és minden évben újabb lakbéremeléstől tartson.
Attól a naptól kezdve lett előtte konkrét cél. A következő években még óvatosabban bánt a pénzzel. Pluszműszakokat vállalt, esténként online korrepetálást tartott, a prémiumainak egy részét pedig azonnal félretette egy megtakarítási számlára.
Voltak nehéz időszakok. Amikor a kollégái nyaralást terveztek, ő inkább dolgozni maradt. Amikor a barátai utazásokról és programokról beszéltek, fejben azt számolta, mennyi hiányzik még a kitűzött összeghez.
Hosszú idő után azonban először érezte úgy, hogy pontosan tudja, miért küzd.