Hatvanöt.
Rám emelte a tekintetét.
– Persze. Neked csak az számít, hogy ne kelljen főznöd. Más munkájával könnyű nagyvonalúnak lenni, igaz?
Nem kezdtem vitába. Nem volt értelme. Egyszerűen kifizettem a foglalást. Gáborral felosztottuk egymás között: az én kártyámról 800 000 forint ment el, az övéről 600 000. László adott 400 000-et. Pont annyit. A saját kerek születésnapjára.
A banki visszaigazolást elmentettem. 800 000 forint. Március huszadika, 14:07. Kedvezményezett: Nyírliget étterem.
Krisztina három nappal az ünnepség előtt hívott fel.
– Eszter, apa nagyon rosszul érzi magát emiatt. Megbántottad ezzel az éttermes ötlettel.
– Mivel bántottam meg?
– Ő családiasan szerette volna. Otthon. Te meg rögtön étterembe viszed az egészet. Úgy jön le, mintha egyszerűen nem akarnál fáradni vele.
A konyhában álltam. Lilla az asztalnál írta a házi feladatát, közben a ceruzája végét rágcsálta.
– Krisztina, ötvenöt emberről beszélünk. Heti öt napot dolgozom. Mikor főzzek ennyi emberre?
– Hát én például segíthettem volna.
Tizennégy év alatt Krisztina egyszer sem ajánlotta fel, hogy segít. Sem főzésben, sem a gyerekek körül, sem bármi másban. Egyetlen alkalommal sem.
– Az étterem már ki van fizetve – feleltem. – Szombaton találkozunk.
Letettem. Lilla felnézett a füzetéből.
– Anya, Krisztina néni miért ilyen mérges?
– Nem mérges, kicsim. Csak aggódik a nagypapád miatt.
– Ja – mondta Lilla, és visszahajolt a számtanpéldái fölé.
A telefont félretettem. Belül olyan üres és hangtalan lett minden, mint a laborban délután öt után, amikor már mindenki hazament, és csak az elszívó zúgása marad.
Szombat volt. Április tizenkettedike. A Nyírliget étterem.
A terem valóban szépnek bizonyult: hatalmas üvegfelületek, az ablakon túl nyírfák, bent hófehér abroszok és gondosan elrendezett terítékek. Két órával a kezdés előtt érkeztem, hogy ellenőrizzem az asztalokat, az ültetést és a menüt. Az üzletvezető megkérdezte:
– Önök László úr társasága?
Bólintottam. Kipipált valamit a listáján.
Hat óra felé kezdtek szállingózni a vendégek. László építőipari ismerősei, régi munkatársak, szomszédok, barátok: hangos férfiak zakóban, mellettük frissen beszárított hajú feleségek. A rokonság is megérkezett: egy unokatestvér Debrecenből, egy nagynéni Szegedről. Krisztina kék ruhában jött, könnycsepp alakú fülbevalóval. Gábor új öltönyt vett fel; az inget én választottam hozzá, ő észre sem vette.
László érkezett utoljára. Fehér ing, fekete zakó, a kisujján lévő gyűrű meg-megvillant az éttermi lámpák fényében. Amint belépett, a terem tapsolni kezdett. Megérkezett az ünnepelt.
Leültünk. A köszöntők sorban követték egymást. Elsőként a testvére beszélt, utána Krisztina, majd egy régi barátja, aki felidézte, hogyan vágtak bele a kilencvenes években az építőiparba „két lapáttal meg egy rozoga platós kocsival”.
Én Gábor és egy számomra ismeretlen nő között ültem, aki valamelyik kolléga felesége volt. Juditként mutatkozott be, aztán rögtön megkérdezte:
– És ön milyen rokonságban áll az ünnepelttel?
– A menye vagyok – válaszoltam.
Elismerően bólintott.
– Akkor magának nagy szerencséje van az apósával. Azt mondják, rendkívül bőkezű ember.
Elmosolyodtam. Az asztal alatt összegyűrtem a szalvétát az ujjaim között.
Este kilenc körül már jócskán fogyott az ital. A ceremóniamester átadta a mikrofont Lászlónak, hogy mondjon néhány szót a vendégeknek. A terem elcsendesedett.
László felállt, kihúzta magát. Nagy darab ember volt, szinte mindenkinél egy fejjel magasabb, széles vállú, tekintélyt parancsoló. A hangja mélyen és parancsolóan szólt; az olyan hang, amelybe nem szokás belevágni.
– Köszönöm mindenkinek – kezdte. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Hatvanöt év nem játék. Ez már nem egyszerű születésnap. Ez számvetés.
A vendégek helyeslően bólogattak.
– Felépítettem egy házat. Talpra állítottam egy vállalkozást. Felneveltem két gyereket. Gábor művezető, a jobb kezem. Krisztina a könyvelésen tart mindent kézben. A fiamnak lakást adtam. Munkát adtam neki. Gondoskodtam a családjáról.
Itt megállt. Aztán lassan felém fordult. A gyűrűje halkan, üveges koccanással érintette a poharát.
– És most szeretnék inni a menyemre, Eszterre. Aki a mi pénzünkön él.
Először néma csend lett. Aztán felhangzott néhány kuncogás. Az asztal túlsó végéről valaki bekiáltotta:
– Na, az öreg megmondta!
Judit mellettem úgy fordította el a fejét, mintha semmit sem hallott volna.
László jóízűen nevetett. Szélesen, teljes meggyőződéssel. Nem tréfának szánta. Hitte, amit mondott. Valóban úgy gondolta, hogy ez mulatságos, helyénvaló, és mindenki egyetért vele.
Ötvenöt ember emelte fel a poharát. Volt, aki csak a társaság kedvéért. Volt, aki azért, mert mégiscsak születésnap volt, ilyenkor kellemetlen ellenkezni. És akadtak olyanok is, akik pontosan ugyanígy gondolták.
Gábor mellettem megszorította a villát. Nem nézett rám. Nem szólt egy szót sem.
Megvártam, amíg mindenki iszik. Megvártam, amíg a ceremóniamester ismét a mikrofon után nyúl. Akkor felálltam.
– Szabad? – kérdeztem tőle. – Csak egy percet kérek.
A ceremóniamester Lászlóra pillantott. László vállat vont.
– Rajta, menyem, mondj te is egy köszöntőt.
Elvettem a mikrofont. Meleg volt az idegen kezek érintésétől.
Ötvenöt arc fordult felém. Köztük ott ült Nóra is a férjével, a munkahelyi kolléganőm. Ő volt az egyetlen a teremben, aki pontosan tudta, mennyit keresek, és mire megy el a fizetésem. Rám nézett, és alig észrevehetően bólintott.
Levegőt vettem. A kezem nem remegett.
– László – kezdtem –, köszönöm a pohárköszöntőt. Őszinte volt. Ön valóban azt hiszi, hogy én az önök pénzén élek. Tizennégy éve hallgatom ezt, és most szeretnék végre válaszolni rá. Mindenki előtt. Mert ön is mindenki előtt mondta.
A terem mozdulatlanná dermedt. Krisztina szája résnyire nyílt.
– Gábornak adott egy lakást. Ez igaz. Kétszobás, ötödik emeleti, panelházban. Köszönjük, ez valóban nagyvonalú dolog volt. De annak a lakásnak a felújítását – a padlót, a falakat, a fürdőszobát, a konyhát – én fizettem ki. Hárommillió-százhúszezer forintot. A saját fizetésemből. A számlák a mai napig megvannak.
Valaki az asztalnál zavartan köhintett. László arcáról eltűnt a mosoly.