Körbejárta a helyiségeket, végighúzta a kezét a falon, aztán a fürdőszoba ajtaját nyitogatta, csukogatta.
– Ezt ferdén rakták fel. Én nem így csináltam volna.
Arról egyetlen szót sem ejtett, hogy az egészet én szerveztem le. Nem kérdezte meg, mennyibe került, mennyi időm ment rá. Csak annyit látott: ferde.
Hallgattam. Pedig akkor kellett volna visszaszólnom. Mégsem tettem, mert Gábor ott állt mellettem, és idegesen dörzsölte a tarkóját.
Az igazi fordulópont 2021-ben jött el. Öt éve.
Lilla születésnapja volt. Hároméves lett. Otthon rendeztem neki egy apró ünnepséget: lufik, torta, három kislány az óvodából. Meghívtuk Lászlót és Krisztinát is, a lányát, vagyis a sógornőmet.
Krisztina két évvel fiatalabb Gábornál, most negyven. Az apja cégénél dolgozik, a könyvelésen. Nincs férje. Két házzal lakik arrébb Lászlótól. Amit az apja kimond, az számára törvény.
Együtt érkeztek. László egy félméteres plüssnyulat hozott Lillának, Krisztina pedig egy kifestőt. Leültek az asztalhoz.
Koccintottunk az ünnepeltre. Aztán László Gábor felé fordult. Ott ült Krisztina, ott voltam én is, és a hároméves gyerekek is a közelben, bár addigra már beszaladtak a szobába.
– Gáborkám, te húzod itt az igát mindenki helyett. Az asszonyod bent teázgat a munkahelyén, te meg reggeltől estig kint állsz az építkezéseken.
Letettem a tányért.
– László, én tizenegy éve dolgozom. Teljes műszakban. Minden hétköznap.
A szemüvege mögül rám nézett.
– És akkor mi van? Laboráns? Az munka? Kémcsöveket öblögetsz?
Krisztina halkan felhorkant. Gábor a tányérját bámulta.
– Nem kémcsöveket mosok. Minőségellenőrzést végzek. Jegyzőkönyvek, vizsgálatok, naplók. Napi nyolc órában.
– Nyolc órában – ismételte az apósom. – Gábor meg tizenkettőt áll kint a terepen. Sárban, fagyban.
– Gábor ezért fizetést kap – mondtam. – Ahogy én is.
László kétszer szárazon megkocogtatta a gyűrűjével az asztalt.
– Fizetést. Tőlem. Én fizetem őt. Téged meg ki? A gyár? Aprópénzt adnak neked, közben az én lakásomban élsz.
– Gábor lakásában – javítottam ki. – Amit ön neki ajándékozott. Tizennégy éve.
– Pontosan. Én ajándékoztam. Én. Te meg készen kaptad.
Mondani akartam a felújítást. A 3 120 000 forintot. Azt, hogy a fürdőbe én választottam a csempét, a brigádot én kerestem, munka után esténként én ellenőriztem, hol tartanak, aztán még vacsorát adtam két gyereknek, és lefektettem őket.
De Gábor felemelte a fejét, és halkan csak ennyit mondott:
– Elég. Mindkettőtöknek.
Mintha egyformán hibásak lettünk volna. Mintha én is valami vállalhatatlant mondtam volna.
László megitta a teáját, és húsz perc múlva elment. Az előszobában megölelte Gábort, megveregette a vállát. Rám rá sem nézett.
Krisztina még kicsit lemaradt. Hallottam, ahogy a lépcsőházban odasúgja az apjának:
– Látod? Még vissza is pofázik neked.
Én a folyosón álltam, a kezemben azzal a plüssnyúllal, amelyet Lilla addigra már a fogas alá hajított.
Aznap este azt mondtam Gábornak:
– Beszélj apáddal. Ez így tarthatatlan.
Gábor a kanapén feküdt, a telefonját görgette.
– Eszter, majd beszélek vele. De értsd meg, ő adta a lakást. Ő adott nekem munkát. Mit vársz, mit mondjak neki?
– Azt, hogy nem vagyok eltartott.
– Nem így gondolja. Csak mondja. Ne vedd magadra.
Nem vettem.
Öt évig nem vettem magamra. Minden ünnepen ugyanaz a lemez ment. Szilveszterkor: „Gáborkám, te vagy a családfenntartó.” Nőnapon: „Eszter, mikor tanulsz meg végre főzni?” Márk születésnapján: „Egy fiúnak azt kell látnia, hogyan dolgozik egy férfi, nem azt, ahogy az anyja a gyárban kémcsövek fölé hajol.” Évente háromszor-négyszer. Legalább.
Én pedig hallgattam, mert Gábor kérte. Mert a gyerekek szerették a nagyapjukat: ajándékokat hozott, autóval vitte őket ide-oda, Márkot „harcosnak” hívta, Lillát meg „nyuszikámnak”. És azért is, mert a lakás Gábor nevén volt. Ajándékozás. Ha elválunk, én üres kézzel megyek. Ezt pontosan tudtam. Ez tartott vissza.
De minden ilyen vacsora után hazamentem, és húsz percig ültem a fürdőszobában. Csak ültem a kád szélén. Néztem a csempét, amit én választottam, és fejben számoltam. Tizenegy év. Ötszáznegyven havi műszak. Több ezer jegyzőkönyv. 3 120 000 forint a felújításra. Havonta tizennyolcezer a különórákra, edzésekre, Márk dzsúdóruhájára, Lilla rajzfoglalkozására. Mind az én fizetésemből.
És erre az ítélet: „a mi pénzünkön él”.
László születésnapi ünnepségét 2026 áprilisára tervezték. Hatvanöt éves lett. Otthon akarta megtartani. Ötvenöt vendéggel.
– Megterítünk a lakásban – közölte Gáborral. – Krisztina segít. Eszter meg főzzön.
Gábor ezt továbbadta nekem. Elképzeltem: ötvenöt ember egy háromszobás lakásban, mindenkire főzni. Három nap a konyhában. Saláták lavórokban, főétel fazekakban, mosogatás, takarítás.
– Gábor, ennyi emberhez étterem kell. Ötvenöt főt otthon nem lehet normálisan vendégül látni.
– Eszter, apa otthon szeretné.
– Apa azt szeretné, hogy én három napig álljak a tűzhely mellett. Ingyen.
Gábor sóhajtott, és megint a tarkóját dörzsölte.
Felhívtam öt éttermet. Végül találtam egy megfelelőt: különterem hatvan főre, menü fejenként 30 400 forintért. Összesen 1 672 000 forint. Dekorációval és zenével együtt még 128 000. Vagyis kerekítve 1 800 000 forint.
A számításokkal együtt elmentem Lászlóhoz. Megmutattam neki az étlapot, a termet, a fényképeket.
– Szép – mondta. – Drága.
– A hatvanötödik születésnap egyszer van az életben.