– Tizenegy éve dolgozom – folytattam, és a hangom meglepően egyenletes maradt. – Hétfőtől péntekig, reggel nyolctól délután ötig, a tejüzemben. Laboránsként. Minőség-ellenőrzésen. Nem „kémcsöveket öblögetek”, ahogy ön olyan szívesen emlegeti. Azokat a termékeket vizsgálom, amelyeket emberek vesznek le a boltok polcairól. Jegyzőkönyvek, mérések, előírások, határértékek. Ez a munkám. És ezért fizetést kapok.
A csönd még nehezebbé vált, szinte ráült a vállakra. Láttam, ahogy Judit felém fordul. Most már nem kapta el a tekintetét.
– Márk különóráit is én állom. A dzsúdót, a matekot. Lilla rajzszakkörét szintén. Ez havonta hetvenkétezer forint. Az élelmiszert Gáborral felezzük. A gyerekek ruháit többnyire én veszem. Amit én beleteszek ebbe a családba, az semmivel sem kevesebb annál, amit itt bárki más az asztalnál.
László lassan leereszkedett a székére. Nem elegánsan, nem méltóságteljesen, hanem úgy, mintha egyszerre elgyengült volna a térde.
– És még valami – tettem hozzá. – Ez az egész ünnepség. Az ön jubileuma. Egymillió-nyolcszázezer forintba került. Ön négyszázezret adott bele. Gábor hatszázezret. A fennmaradó nyolcszázezer az én számlámról ment. Március huszadikán, 14:07-kor utaltam a Nyírfaliget étteremnek. Ha akarják, ellenőrizhetik.
A mikrofont visszatettem a ceremóniamester asztalára.
– A nagylelkű apósra – mondtam, majd felemeltem a poharamat.
Negyven másodpercig senki nem szólt. Számoltam. Nekem ez megy. A munkám is erről szól.
Aztán a terem túlsó végéből valaki halkan kibökte:
– Hát ez kemény.
Judit mellettem óvatosan megérintette a kezemet, és csak ennyit suttogott:
– Erős volt.
László az asztalnál ült, és a tányérját bámulta. A pecsétgyűrűje mozdulatlanul feküdt a terítőn; levette, és a villa mellé tette. Most láttam először a kezét anélkül a gyűrű nélkül. Az ujjai így vékonyabbnak, öregebbnek tűntek.
Gábor falfehéren meredt maga elé. Nem nézett sem az apjára, sem rám. Két kézzel dörzsölte a tarkóját, mintha legszívesebben lecsavarná a saját fejét.
Krisztina felállt, és szó nélkül kiment a teremből. Hallottam, ahogy becsapódik mögötte az ajtó.
A ceremóniamester zavartan megköszörülte a torkát.
– Nos, akkor folytassuk is az estét! Következzen egy játék az ünnepelt tiszteletére!
Próbálta összeragasztani a szétesett hangulatot, de a repedés mindenki számára látható maradt.
Úgy negyedóra múlva kimentem az előtérbe. Nóra a ruhatárnál ért utol.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan.
– Megvagyok.
– Ezt már régen meg kellett volna tenned.
– Tudom.
Ott álltam az üvegfal előtt, és a parkolót néztem. Áprilisi este volt, lámpafény, pocsolyák a délutáni eső után. Belül különös nyugalom terült szét bennem. Nem üresség volt. Inkább csend. Mintha valami, ami évek óta zúgott a fejemben, végre elhallgatott volna. Nem boldogság. Nem is megkönnyebbülés. Csak csend.
Gábor tíz perc múlva jelent meg. Mellém állt, a kezeit a zsebébe dugta.
– Most elégedett vagy? – kérdezte.
– Nem. De nem bánom.
Nem válaszolt azonnal.
– Sírt – mondta végül. – Apa. A mosdóban. Krisztina van vele.
Összeszorult a mellkasom. Nem sajnálat volt ez, inkább valami nehéz, fáradt érzés. Mert pontosan tudtam, hogy azok a könnyek nem megbánásból jöttek. Azért sírt, mert megszégyenítették. Azt viszont nem értette, hogy ő ugyanezt tette velem. Ünnepről ünnepre. Tizennégy éven át.
– Hazamegyünk? – kérdezte Gábor.
– Menjünk.
Eljöttünk anélkül, hogy bárkitől elköszöntünk volna. A gyerekek anyámnál voltak. Otthon Gábor levette az ünneplő ruháját, lefeküdt a kanapéra, és a telefonját bámulta. Én lezuhanyoztam, aztán bebújtam az ágyba. A plafon fehér volt és tiszta. Én választottam hozzá a festéket három éve, akkor, annál a bizonyos felújításnál.
Feküdtem, de nem aludtam. Mégis, öt év óta először nem kellett fejben számolnom, hogy megnyugodjak. Nem volt már mit számolni. Az összes számot kimondtam hangosan.
Három hét telt el azóta.
László egyszer sem hívott. Gábor vasárnaponként elmegy hozzá, egyedül. Amikor hazajön, hallgat, megvacsorázik, aztán lefekszik a kanapéra.
Krisztina a harmadik napon üzenetet küldött: „Apát a barátai előtt aláztad meg, a saját születésnapi ünnepségén. Ilyet nem tesz az ember a családjával.”
Elolvastam, de nem írtam vissza. Mert pontosan ezt gondoltam én is éveken keresztül: hogy ilyet nem tesz az ember a családjával. Csak én egészen másra értettem.
Nóra a munkahelyről rám írt: „A férjem azóta is emlegeti. Azt mondja, ilyen tisztán és nyugodtan még senki nem vágott vissza. Minden tiszteletem.”
Gábor egyik kollégája, Zoltán, vele üzente meg: „A feleségednek igaza volt. Az öreg nagyon túltolta.”
Tegnap pedig felhívott az anyósom Pécsről. Ilona. Egyáltalán nem számítottam rá.
– Eszter – kezdte. – Krisztina elmondta, mi történt. Nem azért hívlak, hogy leszidjalak. De értsd meg, ő már idős ember. Hatvanöt éves. Amit elért, azt a két kezével építette fel. Fáj neki.
– Nekem is fájt, Ilona. Tizennégy évig.
Egy ideig nem szólt.
– Tudom – mondta végül. – Éppen ezért mentem el én is.
Aztán letette.
Gábor tegnap este megkérdezte:
– Május elsején elmész apához?
– Nem – feleltem. – Ha beszélni akar, hívjon fel. De ne csak nekem mondja. Ugyanazok előtt ismerje el, hogy tévedett.
Úgy nézett rám, mintha azt kértem volna tőle, hogy ugorjon le a tetőről.
– Ezt nem fogja megtenni – mondta. – Te is tudod.
– Tudom.
Lilla folyton kérdezgeti, miért nem megyünk mostanában a nagypapához. Márk viszont hallgat. Ő már tizenhárom éves, sokkal többet ért, mint amennyit kimond. A múlt héten magától jegyezte meg:
– Anya, a papa nagyon makacs. De te is az vagy.
Már nyitottam a számat, hogy tiltakozzam, de rám mosolygott. Így inkább nem mondtam semmit.
Járok dolgozni. Jegyzőkönyveket nézek át, méréseket ellenőrzök. Fizetem a gyerekek különóráit. Abban a lakásban élek, amelyet nem én kaptam ajándékba, de amelyet én tettem lakhatóvá.
László hallgat. A vendégei fele azt mondja, pimasz voltam. A másik fele szerint megérdemelte.
Ugyanazok az emberek hallották, amikor ő megalázott engem. És ugyanazok hallották azt is, amikor én válaszoltam neki.
Most a fele őt hívogatja, a fele engem.
Vajon kettőnk közül melyikünk ment túl messzire?