Olyankor, amikor leesik a légnyomás, és az ember halántékában tompa fájdalom kezd lüktetni. Vagy talán egyszerűen túl jól ismertem már László szokásait. A negyedik pohár után jött ez nála: kivörösödött arc, összeszűkülő szem, az a fölényes félmosoly.
– Én mindig azt mondom Márknak: férfi vagy, hát viseld is úgy magad – kezdte László, és lassan végighordozta a tekintetét az asztal körül ülőkön. Nem sietett. Minden arcon megállt egy pillanatra. – De a feleséged… hát a feleséged micsoda?
Elhallgatott. Nem azért, mert kereste a szavakat. Ez az ő régi, színpadias szünete volt, a családi ünnepségek önjelölt ceremóniamesteréé, aki harminckét évig vezetett egy műhelyt, és megszokta, hogy ha beszél, mindenki figyel.
– Eltartott, Márk. Ne haragudj, de kimondom itt, mindenki előtt. A nyakadon él. Te meg húzod az igát. Bezzeg a mi időnkben az asszonyok dolgoztak! Mentek a gyárba, a földekre, az irodába. Ez meg…
Nem fejezte be. Nem azért, mert megbánta volna. Hanem mert a szobára olyan csend zuhant, amelyben már a lélegzetvétel is illetlennek tűnt.
Igazi, sűrű, dermedt csend lett. Zsuzsanna néni mozdulatlanná vált, a villája ott maradt félúton a szája előtt. Kristóf lassan, nagyon óvatosan letette a poharát. Gábor úgy bámult a tányérjába, mintha hirtelen valami rendkívüli dolgot fedezett volna fel a krumpli mellett. Anyósom a konyhából kinézett az ajtónyíláson, aztán ott fagyott meg, a kezében a konyharuhával.
Húsz ember tekintete tapadt rám.
Éreztem, ahogy hideg verejték csorog végig a hátamon, a lapockámtól egészen a derekamig. A blézer alatt az ingem a bőrömhöz ragadt. Egyszerre égetett a forróság és rázott a hideg.
Márkra néztem.
Ott ült mellettem. Az ujján forgatta a gyűrűt. Gyorsan, idegesen. A tekintetét az asztalterítőbe fúrta. A nyaka vörös volt, a fülei is lángoltak, az ujjbegyei pedig kifehéredtek, olyan erősen markolta a terítő szélét.
Négy év. Minden ünnep. Minden családi összejövetel. Minden pohárköszöntő, amelyben felsorolták az érdemeket, és ott tátongott az üres hely, ahol az én nevemnek kellett volna állnia. Hallgattam miatta. Hogy ne kerüljön az apja és a felesége közé. Hogy nyugalma legyen. Ő pedig csak ült, és forgatta a karikagyűrűjét.
– Márk – szólaltam meg halkan, csak neki címezve. – Nem akarsz mondani valamit?
Felnézett rám. A szeme egy pillanatra jobbra ugrott, az apjára, aztán vissza rám.
– Lilla, hát… apa ivott, tudod, milyen… beszéljük meg később, jó?
Később.
Ez a szó. Kicsi, kényelmes, puha szó, mint egy párna, amellyel el lehet fojtani a tüzet. Később. Másfél éve nőnapon is ez volt: „majd később”. Egy éve, amikor az apja Kristóf és Gábor előtt azt mondta, minek kellett neked ez a nő, akkor is: „később, Lilla, később”. Három hónapja, újévkor, amikor László kijelentette, hogy főzni sem tudok, pénzt keresni sem, szintén csak ennyi jutott: „ismered apát, majd később, jó?”
A később soha nem érkezett meg.
Felálltam.
A székem hátracsúszott, a lábai végigkaristolták a linóleumot. Éles, kellemetlen hang volt, mintha krétát húztak volna végig egy táblán. Húsz ember nézte, ahogy felegyenesedem. Lassan, kimérten. A szoknyám kissé meggyűrődött; végigsimítottam rajta a tenyeremmel, és kisimítottam.
Elővettem a telefonomat a táskámból. Megkerestem a számot, rányomtam a hívásra. Két kicsöngés után felvették.
– Tamás, jó estét. Kérem, jöjjön ide a ház elé. Kertész utca tizennégy. Igen, a céges autóval. Köszönöm.
Letettem. Visszacsúsztattam a telefont a táskámba, majd az asztal felé fordultam.
László még mindig ugyanott állt. A pohár a kezében, a szája résnyire nyitva. A vörös arca mintha egy árnyalattal kifakult volna; feltűnő volt, mintha valaki lejjebb tekerte volna rajta a fényerőt.
– Kinek telefonáltál? – kérdezte.
– A sofőrömnek.
– Miféle sofőrödnek?
– Az enyémnek. A cégesnek.
Újra csend lett. Kristóf olyan óvatosan tolta odébb a poharát, mintha hajszálvékony kristályból volna, nem pedig egy négyszáz forintos, barkácsáruházban vett darab lenne. Zsuzsanna néni letette a villáját. Gábor aznap este először emelte fel a fejét a tányérjáról.
Kihúztam magam. A vállamat hátravittem, a hátam egyenes lett. Négy éven át görnyedtem ennél az asztalnál. Rejtőztem. Összehúztam magam. Igyekeztem kisebbnek, halkabbnak, láthatatlanabbnak tűnni.
– László – mondtam nyugodtan. – Eltartottnak azt nevezik, aki más pénzén él. Aki más kenyerét eszi, de a sajátját nem teszi hozzá. Ez egy egyszerű meghatározás. Akkor most elmondom, ki vagyok én. Mert négy év alatt ön egyszer sem kérdezte meg. Nem érdekelte.
Nem szólt közbe. Az este folyamán először.
– Egy országos építőanyag-kereskedelmi hálózat, a MesterOtthon regionális igazgatója vagyok. Tizennégy üzlet tartozik hozzám a megyében. Kétszáznyolcvan ember munkájáért felelek. A havi fizetésem egymillió-háromszázhatvanezer forint.
Megálltam egy pillanatra. Nem hatásszünetnek szántam, csak levegőre volt szükségem. A szoba levegője nehéz volt, sűrű, étel- és alkoholszaggal telített.
– Ez három és félszerese annak, amit a fia keres. Annak a fiának, akit minden ünnepen dicsér. És én egyszer sem mondtam neki azt, hogy keveset keres. Egyszer sem. Négy év alatt.
Márk megrándult mellettem. A szemem sarkából láttam, ahogy kiegyenesedik, mintha valaki hátba bökte volna. A keze az asztalra került. A gyűrű végre megállt.
– Az ajándék, amely ott áll a nappalijukban, az a masszázsfotel, ami háromszáznegyvennyolcezer forintba került, az én választásom volt, és én fizettem ki. Az ételeknek, amelyek most ezen az asztalon vannak, a felét én hoztam és én álltam. Mert Márk megkért rá. Nem számolgattam, mert azt gondoltam, család vagyunk. Az önök családja.
László lassan leengedte a poharát. Letette az asztalra. Tompa koppanás hallatszott, rövid és végleges, mint egy pont a mondat végén.
– De ön négy év alatt egyszer sem kérdezett rá. Nem akarta tudni, ki vagyok, mivel foglalkozom, hogyan élek. Kényelmesebb volt eltartottnak hinni. Márknak pedig kényelmes volt nem kijavítani.
Anyósom a konyhaajtóban a mellkasához szorította a konyharuhát. Eszter az asztalnál ült, lesütött szemmel. Ő tudta. Egyedül ő.
– Lilla… – kezdte Márk halkan. Rekedt volt a hangja, mintha kevés lenne neki a levegő.
– Négy év – mondtam. – Négy évig jártam ebbe a házba. Hoztam ajándékokat. Salátákat készítettem. Mosolyogtam. És négy évig hallgattad, ahogy az apád eltartottnak nevez. Harminckét családi ünnep. Egyetlen szó sem hangzott el a védelmemben. Egyetlenegy sem.
Ott állt mellettem.