Márk pedig valóban intézkedett. Csak éppen velem szemben.
– Muszáj mindig felhúznod? – kérdezte akkor a konyhában álldogálva. – Mindjárt hetvenéves. Bírd ki egy kicsit. Kérlek. Értem.
Érte.
Érte nyeltem le mindent. Mert szerettem. Mert nem akartam, hogy választania kelljen az apja és a felesége között. Mert azt hittem, egyszer majd magától áll oda László elé. Hogy egyszer kimondja. Nélkülem, az én unszolásom nélkül.
Nem mondta ki.
Attól a naptól kezdve többé nem szóltam vissza. Egészen mostanáig.
A cigarettaszünet után a férfiak visszaszállingóztak az erkélyről, magukkal hozva a dohány fanyar szagát és a márciusi hideget. Az erkélyajtót valaki nyitva felejtette, a hűvös levegő végigkúszott a padlón, és a szoknyám alatt megcsiklandozta a bokámat. Közben valaki feljebb tekerte a hangfalat. Régi slágerek szóltak, Máté Péter, valami nosztalgikus, andalító dallam. László rajongott az efféle régi táncdalokért.
Az asztalon már alig maradt hely. Az anyósom behozta a főfogást: sütőben pirított csirkét krumplival. A ropogós, aranybarna bőrön megcsillant a zsír, fokhagyma és rozmaring illata terjengett a szobában. Reggel óta segítettem neki. Három kiló krumplit pucoltam meg, bepácoltam a húst, otthonról pedig két salátát is hoztam: franciasalátát és majonézes heringet. Az anyósom egyetlen szó nélkül átvette, letette az asztalra, és nem fűzött hozzá semmit.
A második pohárköszöntőt László állva mondta el. Jobbjában ott volt a stampedli, bal tenyerével a terítőre támaszkodott.
– Azt akarom mondani – kezdte –, hogy hetven év nem kevés. Láttam én már ezt-azt. És ha valamit megtanultam, az az, hogy egy férfinak dolgoznia kell, pénzt kell hazavinnie. Én harminckét évet húztam le az üzemben. Művezető voltam. Egy műszakban százötven ember tartozott alám. Nekik is munkát adtam, a családomat is eltartottam. A fiaim is ilyenek. Dolgos emberek.
Bólintott Márk felé. Márk egy pillanatra kihúzta magát, aztán szinte azonnal újra összegörnyedt.
Utána László Kristófra, az unokaöccsére biccentett. Majd Gáborra, a vejére.
Aztán rám fordította a tekintetét.
– Na és te, Lilla? – A nevemet elnyújtva ejtette ki, mintha ízlelgetné, és közben nem tetszene neki az íze. – Te mivel is foglalkozol nálunk? Dolgozol egyáltalán, vagy csak úgy vagy?
Az asztal körül csendesebb lett a levegő. Nem teljesen némult el mindenki, a túlsó végen még rágott valaki, valahol megcsörrent egy villa. De akik három méteren belül ültek, azok elhallgattak.
Éreztem, ahogy Márk mellettem megfeszül. A combja az enyémhez nyomódott. Nem szándékosan. Egyszerűen összerándult.
– Dolgozom – feleltem nyugodt hangon. – Kereskedelmi területen.
– Kereskedelmi területen! – horkant fel László jó hangosan, hogy az egész társaság hallja. – Ez mit jelent? Eladó vagy?
Valaki kuncogott. Zsuzsanna néni volt az. Nem fordultam oda, de a vékony, tenyér mögé rejtett nevetését azonnal felismertem. Ugyanúgy hangzott, mint másfél évvel korábban.
– Nem – mondtam. – Nem eladó vagyok.
– Akkor mi? Valami menedzserféle? Papírokat tologatsz egész nap?
A háta mögött, a falon egy kerek, ingás óra lógott. Az inga egyenletesen járt. Tik-tak. Tik-tak. A torkomban ott ült egy szó, de nem engedtem ki.
– Vezetői területen dolgozom – válaszoltam. – De ennek most nincs jelentősége. Ma az ön születésnapját ünnepeljük, László. Beszéljünk inkább magáról.
– Pontosan! – bökött a levegőbe vaskos ujjával, amelyen sárgásan csillant a karikagyűrű. – Az én születésnapom! És a saját házamban azt mondok, amit akarok!
Lehúzta az italt. A poharat keményen tette vissza az asztalra. Az üveg száraz, rövid koppanással ért a laphoz.
Én letettem a villámat a tányérra. Gondosan, a kés mellé, párhuzamosan. Egy pillanat alatt elment az étvágyam. Kiszáradt a szám, a falat csirke, amit addig rágtam, hirtelen olyan lett, mintha kartonpapírt próbálnék lenyelni.
Márk mellettem a gyűrűjét piszkálta. Forgatta az ujján. Oda-vissza, oda-vissza. Gyorsan. Mindig ezt csinálta, ha zavarban volt, ha nem tudta, hová tegye a kezét, vagy ha legszívesebben eltűnt volna.
Eszter az asztal alatt megérintette a könyökömet. Röviden, csak az ujjbegyével. Ránéztem. Alig észrevehetően megrázta a fejét.
Ne most.
„Te egyetlen mondattal el tudnád hallgattatni” – mondta nekem Eszter egy hónappal korábban telefonon.
Akkor sem válaszoltam. Most sem.
A telefonom megint rezegni kezdett. Norbert hívott. Aznap este már harmadszor. Valószínűleg a kaposvári ügy miatt. Vagy a szombathelyi üzlet felújításával kapcsolatban, ahol hétfőre ígérték a befejezést. Ismét kinyomtam.
Nem most.
A következő negyven percet szinte némán ültem végig. Alig ettem valamit, csak a villámmal turkáltam a salátát, és vizet kortyolgattam. Márk kétszer is odahajolt hozzám.
– Jól vagy?
Mindkétszer bólintottam. Ettől megnyugodott.
László addigra már négy pohár vodkát megivott. Kocsonyával, savanyú uborkával és egy szelet sült hússal kísérte le őket. Az arca alaposan kipirult, a vörösség a nyakától egészen a homlokáig felszaladt. A hangja is egyre erősebb lett.
Kimentem a konyhába. Engedtem magamnak vizet a szűrőből, és állva ittam meg, miközben az ablakon bámultam kifelé. Odakint már sötétedett. Március vége volt, a nappalok ugyan hosszabbodtak, de hét óra körül mégis mindent szürkeség vont be. A kerítés mögött egy lámpa tompa, sárga foltként világított.
Az anyósom utánam jött. Szótlanul kivett a hűtőből egy tál hidegtálat, majd indult vissza a nappaliba. Az ajtóban azonban megtorpant, és hátrafordult.
– Ne vedd a szívedre, amit mond. Ha iszik, kimond mindent, ami épp eszébe jut.
Ránéztem. Hatvanhét éves volt, telt alkatú, fáradt arcú asszony. Harminckét éve élt László mellett. Ő is tűrt. Egy egész életen át.
– Nem veszem a szívemre – mondtam. – Számolok.
Nem értette. Elment.
Én viszont tényleg számoltam. Négy év. Harminckét családi ünnep. Mindegyiken legalább egy megjegyzés arról, hogy „naplopó” vagyok, „eltartott asszony”, aki „a fia nyakán él”. Harminckétszer hallgattam végig. És harminckétszer hallgatott Márk is.
Visszamentem a nappaliba. A szék megnyikordult alattam, amikor leültem. Márk arrébb húzódott, hogy helyet adjon. A csillár fényében megvillant az ujján a karikagyűrű.
És akkor László újra felállt.
A jobb kezében pohár volt, a balját Kristóf vállára tette, aki mellette ült. A szobában ülő húsz ember szinte egyszerre fordította felé a fejét.
Már egy másodperccel azelőtt megéreztem, hogy megszólalt volna: valami megváltozott a levegőben, mintha vihar készülne.