– Hát akkor a családra! – László magasba emelte a kupicáját, és végigjáratta a tekintetét az asztal körül ülőkön. – Azokra, akik etetnek, építenek, és a hátukon viszik a terheket!
Körülbelül húszan emelték fel a poharukat. Üveg koccant üveghez, valaki megszokásból bekiabálta, hogy „keserű!”, mintha lakodalomban lennénk, pedig az ünnepelt nem huszonöt lett, hanem hetvenhez közeledett.
Én Márk és a húga, Eszter között ültem. A szék kemény volt, egyszerű fa, a támlája pont a lapockáim közé nyomódott. A levegőben sült hús illata keveredett kaporral és valami savanykás szaggal: az anyósom ünnepélyesen kitett az asztal szélére egy nagy üveg savanyú káposztát.
Az ablakpárkányon egy régi rádió állt. László ünnepeken mindig bekapcsolta, „a hangulat kedvéért”. Most is szólt belőle valami rekedtes, alig hallható dallam, de a beszélgetések zaja szinte teljesen elnyelte. Furcsa tárgy volt az a rádió. Működött, mégsem volt rá igazán szüksége senkinek. Ott állt a helyén, és senki sem kérdezte, miért.
László imádta a pohárköszöntőket. Hosszúakat, részleteseket, olyanokat, amelyekben mindenkinek felsorolta az érdemeit. Négy éve hallgattam ezeket a családi összejöveteleken: karácsonykor, nőnapon, májusi ünnepeken, születésnapokon. Évente nyolc-kilenc alkalommal. És mindig ugyanaz a műsor ment.
– Márk derék fiú! Mérnök, arany keze van, tiszta apja. Eszter okos asszony, saját vállalkozást visz, fizetéseket számol az embereknek. A vejem, Gábor igazi férfi, építkezésen brigádvezető. Az unokaöcsém, Kristóf is viszi valamire, autószervizt nyitott…
Sorolta őket tovább. Unokatestvéreket. Másod-unokatestvéreket. Távoli rokonokat. Mindenki kapott egy szót, egy biccentést, egy pillantást.
Engem kihagyott.
Nem először történt. Három hónappal korábban, a karácsonyi asztalnál is így volt. Márk előző, októberi születésnapján szintén. Ott ültem ugyanennél az asztalnál, ezekből a tányérokból ettem, két salátát és egy doboz bonbont hoztam magammal. László pedig minden alkalommal úgy vette számba a családot, mintha én nem is tartoznék hozzájuk.
Márk a térdemre tette a kezét. Meleg volt, súlyos, ismerősen megnyugtató. Négy év alatt ez a mozdulat már reflexszé vált nála: apa mond valamit, kéz a térdre, enyhe szorítás. Mintha egy gombot nyomna meg rajtam: „Ne törődj vele, ő már csak ilyen.”
Óvatosan leemeltem a tenyerét, és visszatettem a saját combjára.
Mellettem Eszter csendben szeletelte a kolbászt a tányérján. Apró, szabályos karikákra vágta. Mindig ezt csinálta, ha feszült volt: felaprított valamit.
Mi adtuk át először az ajándékot. Egy masszázsfotelt. Bézs színűt, fűthetőt, három különböző programmal. Nagyjából háromszázötvenezer forintba került.
Két hétig válogattam. Véleményeket olvastam, elmentem egy bemutatóterembe, négy típust hasonlítottam össze. A saját kártyámmal fizettem ki. A csuklómon vékony óra ketyegett, céges jutalom az éves terv teljesítéséért. Zsinórban harmadik éve kaptam ilyet. Márk azt mondta, felezzük el az árát, de legyintettem. Ő körülbelül háromszáznyolcvanezer forintot keresett mérnökként egy üzemben. Tisztességes fizetés volt. Csakhogy egy háromszázötvenezres fotel majdnem elvitte volna az egész havi bérét.
László beleült, megnyomta a gombot, és hátradőlt. Behunyta a szemét. Az arca elégedett fintorba puhult: telt orcái feljebb húzódtak, a szeme körül a ráncok harmonikaszerűen összegyűrődtek. Aztán kinyitotta a szemét, és Márkra nézett.
– Fiam, hát te aztán kitettél magadért! Na, ez ajándék. Ez már férfimunka!
Márk elvörösödött. Láttam, ahogy a nyakától a füle hegyéig felszalad benne a pír. Kinyitotta a száját. Vártam. Egyetlen mondat is elég lett volna: „Lilla választotta.” Vagy legalább ennyi: „Közösen vettük.” Két szó. Másfél másodperc.
Bólintott. Némán. Ahogy mindig.
Négy éve tartott ez. És ő minden egyes alkalommal csak bólintott.
Vajon hányszor lehet így biccenteni, mielőtt az embernek megfájdul a nyaka?
A táskámban rezegni kezdett a telefonom. Elővettem: a munkahelyi számom csörgött. Péntek volt, este fél hét. Norbert hívott, a helyettesem. Biztosan az új kaposvári üzlet miatt, amelyet két hét múlva készültünk megnyitni. Kinyomtam a hívást. Most nem.
Eszter közelebb hajolt hozzám. Annyira közel, hogy megéreztem a parfümjét: könnyű, virágos illat volt.
– Szép fotel. Gondolom, nem volt olcsó.
– Megfelelő – feleltem.
– Apa azt hiszi, Márk vette.
– Tudom.
Eszter rám nézett. Figyelmesen, ítélkezés nélkül. Az egész családból ő volt az egyetlen, aki tudta, hol dolgozom. Nem azért, mert elmeséltem neki. Minek meséltem volna? Egy évvel korábban véletlenül meglátta a fotómat a céges magazinban, „A regionális részlegek vezetői” című oldalon. Felhívott, rákérdezett. Én pedig megerősítettem. Csak arra kértem, Lászlónak ne mondja el.
– Miért? – csodálkozott akkor Eszter. – Hiszen akkor abbahagyná…
– Nem hagyná abba – vágtam rá. – Legfeljebb keresne valami más okot.
Valójában az egész ennél sokkal egyszerűbb volt. Egyszer már megpróbáltam. Másfél éve, nőnapon.
László akkor is elmondta a maga szokásos köszöntőjét: „A nőkre! Az igazi nőkre! Akik a házat is viszik, dolgoznak is, és a férfit sem hagyják magára!” Aztán rám pillantott, és hozzátette: „Persze nem azokra, akik otthon ülnek, és még egy levest sem főznek.”
Nevetés futott végig az asztalon. Nem mindenki nevetett, de épp elegen. Zsuzsanna néni a szája elé kapta a kezét, úgy kuncogott. Kristóf féloldalasan elvigyorodott.
Én pedig nyugodt hangon megszólaltam:
– László, én nem otthon ülök. Egy nagyvállalatnál dolgozom, és teljesen el tudom tartani magam.
Három másodpercnyi csend ereszkedett a társaságra. László úgy nézett rám, mintha egy légy szállt volna rá az ünnepi tortára. Aztán Márk felé fordult.
– Fiam, a feleséged már az idősebbekkel is pimaszkodik?
Tudják, mi történt ezután? Márk egy hétig nem szólt hozzám. Nem azért, mert visszaválaszoltam az apósomnak. Hanem azért, mert László még aznap este felhívta, és közölte vele: „A feleséged tiszteletlen velem. Intézd el, különben én többé be nem teszem hozzátok a lábam.”