Egy fejjel magasabb volt nálam, mégis görnyedten állt. Pont úgy, ahogy mindig, amikor az apja közelében volt.
Odakintről motorhang szűrődött be. Egyenletes, tompa zúgás. A fényszórók végigsöpörtek a függönyön, sárgás csíkot húzva a falon és az asztal körül ülők arcán. A sötét Toyota Camry megállt a kapu előtt.
Leemeltem a táskámat a szék támlájáról, aztán kimentem az előszobába. Tíz lépés a nyikorgó parkettán. A kabátom a harmadik fogason lógott: szürke gyapjú, keskeny hajtókával. Felvettem, begomboltam egészen a nyakamig. Azt hittem, remegni fog a kezem. De nem remegett. Teljesen nyugodt volt.
– Lilla, várj már! – Márk utánam jött. A léptei gyorsak voltak, nehezek. – Miért kellett ezt így? Mindenki előtt? Otthon is megbeszélhettük volna, normálisan…
– Mit beszéltünk volna meg, Márk? Megint majd később? Fél év múlva? Vagy még egy év után? Ha legközelebb valami még ocsmányabbat mond rólam, akkor is csak később?
Erre nem felelt. Ott állt az előszobában, a karja ernyedten lógott a teste mellett.
– Egyetlen mondatot kellett volna kimondanod – folytattam. – Bármit. Hogy „apa, elég”. Vagy azt, hogy „Lilla dolgozik”. Vagy: „azt a fotelt ő vette”. Négy év alatt egyetlen szó is elég lett volna.
Hallgatott.
Kinyitottam a bejárati ajtót. A tornácon hideg csapott meg. Március vége volt, de a tavasz még csak ígéret maradt. A levegő nyirkos volt, olvadó hó szagával. A bejárat fölötti lámpa halkan zümmögött, és néha kihagyva pislantott egyet.
Tamás a kocsi mellett állt. Szó nélkül kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Másfél éve dolgozott velem, és ennyi idő alatt megtanulta, mikor nem kell kérdeznie.
Még egyszer visszafordultam.
Márk az ajtóban állt. Mögötte, a folyosó mélyén láttam a nappali egy szeletét. Az asztalt, a tányérokat, a kristálypoharakat. Húsz embert, akik némán ültek. László még mindig ugyanott volt, a helyén; csak a tömör, mozdulatlan alakját láttam az ajtónyílásban.
A függöny mögött, az ablakpárkányon egy régi rádió sercegett halkan. Senki sem kapcsolta ki.
– Ha egyszer eldöntöd, kinek az oldalán állsz, hívj fel – mondtam. – Tudod a számomat.
Beültem. Tamás óvatosan csukta be az ajtót, nem csapta be. Odabent bőrillat volt és valami fenyőszerű aroma, a visszapillantón lógó illatosítóból. Az ülés meleg volt, működött a fűtés.
Az autó elindult. Az oldalsó tükörben még láttam Márkot a tornácon. Ugyanúgy állt, leengedett karral. Nem intett. A feje fölött villódzott a lámpa, és ettől úgy tűnt, mintha ő reszketne. Pedig csak a lámpa volt.
Tíz nap telt el.
László nem keresett. Egyszer sem. Nem is számítottam rá. Eszter viszont a harmadik napon üzent: „Apa járkál a házban, csapkodja az ajtókat. Anya megmondta neki, hogy ezt ő rontotta el. Erre vele is ordított. Aztán elhallgatott. Leült abba a fotelbe, amit te vettél neki, és két órán át meg sem szólalt. Az eltartott szót azóta nem mondta ki. De bocsánatot sem kér.”
Márk kétszer jött el hozzám.
Először másnap. Tulipánokat hozott. Hetet. Betette őket egy vázába a konyhában, aztán leült velem szemben. A tekintetét az asztal lapjára szegezte.
– Felejtsük el – mondta végül. – Apa túllőtt a célon. Ivott is. Nem akart megbántani.
Teát töltöttem neki, elé tettem a csészét. Magamnak is készítettem egyet.
– És te, Márk? – kérdeztem csendesen. – Te akartál bántani azzal, hogy négy évig hallgattál?
Felnézett, aztán rögtön le is sütötte a szemét. Ujjával végigsimított a csésze peremén. A gyűrűje megfordult az ujján. Régi szokása volt.
– Én nem hallgattam – mondta halkan. – Csak… nem tudtam, hogyan szóljak bele. Apa már csak ilyen…
– Ilyen. Tudom. Ezt már harminckétszer elmondtad.
Húsz perc múlva elment. A tulipánok ott maradtak. Estére az egyik már lekókadt.
Másodszor egy héttel később jött. Virág nélkül. Ugyanarra a konyhai székre ült le. Sokáig nem beszélt. Nem sürgettem. A laptopom előtt dolgoztam az asztal másik végén.
Aztán megszólalt:
– Megaláztál. Mindenki előtt. Kimondtad, mennyit keresek. Most az egész rokonság… hát érted.
Lehajtottam a laptop fedelét, és ránéztem.
– Nem az volt a célom, hogy megalázzalak, Márk. Azt akartam, hogy az apád végre számokat halljon. Konkrétumokat. Olyanokat, amiket nem söpörhet le az asztalról, ahogy eddig mindig mindent.
– De az én fizetésemet mondtad ki. Húsz ember előtt.
– Ő pedig eltartottnak nevezett. Ugyanennyi ember előtt. Négy év alatt harminckettedszer.
Márk a tenyerébe temette a homlokát, majd lehunyta a szemét.
– Én nem megyek vissza abba, ami eddig volt – mondtam. – Ha velem akarsz maradni, beszélj az apáddal. Te. Mondd el neki, ki vagyok. Nem nekem kell bizonygatnom, hogy ember vagyok. Ezt neked kellett volna megtenned már négy évvel ezelőtt.
Felállt. Nem válaszolt. A gyűrűje megcsillant az ujján. Utoljára.
Az ajtó halkan záródott be mögötte. Nem csapódott.
Egyedül maradtam a konyhában. Odakint lassan besötétedett. Az út túloldalán álló lámpa, majdnem olyan, mint apósom háza előtt, egyenletes sárga fénnyel világított. Nem villogott.
Az asztalon ott állt Márk kihűlt teája. Nem itta meg. Felvettem a csészét, kiöntöttem belőle a maradékot, elöblítettem, és a szárítóra tettem. Aztán főztem magamnak frisset.
Megszólalt a telefonom. Norbert hívott. Munkaügy. A kaposvári jelentésről volt szó: az üzlet elkészült, öt nap múlva nyitás. A beosztások rendben voltak, a felújítást befejezte a brigád. Kétszáznyolcvan ember várta a döntéseimet. Tizennégy üzlet működött azért, mert én minden reggel bementem, intézkedtem, válaszoltam, számoltam, ellenőriztem. Nyolc éve voltam a cégnél. Két éve ebben a pozícióban.
Visszaültem az asztalhoz, és felnyitottam a laptopot. A képernyőn számoszlopok sorakoztak. Második negyedéves terv. A csuklómon ketyegett az óra: vékony szerkezet, fehér számlappal. Az a bizonyos céges ajándék. Egy eltartottnak.
Az ablakpárkányon közben halkan zúgott a rádió. Egy hónapja vettem egy bolhapiacon, pontosan olyat, amilyen Lászlóé volt. Öreg darab, kissé rekedt hanggal. De működött.
Csakhogy nálam nem porfogónak állt. Én bekapcsoltam.
Márk pedig azóta sem telefonált.
Négy évig hallgattam a férjem kedvéért. Ő viszont értem egyetlen szót sem szólt. Vajon helyesen tettem, hogy eljöttem arról a születésnapról, vagy otthon kellett volna csendben elrendeznünk?