és megértette: már egyáltalán nem retteg tőle. Inkább szánalmasnak látta.
– A téli gumikért jöttem. A balkonon vannak – bökte ki András, aztán elakadt, és félrenézett. – Meg… mi van veled? A szomszédok már kikészítettek? Én előre megmondtam.
Eszterben ekkor minden a helyére kattant. Andrásnak nem sikerült az új élet. A friss szerelmi kaland valószínűleg kiszedte belőle az utolsó szabad forintot is, aztán amikor megjelentek a hétköznapi gondok, egyszerűen kitette az ajtón. Most pedig azért állt itt, mert azt remélte, megtört, kisírt szemű asszonyt talál, akinek a nyomorúságán újra nagynak érezheti magát.
– A gumikat tegnap kitettem a lépcsőfordulóba, a szemétledobó mellé – felelte Eszter nyugodtan. – Valaki már elvitte. Én pedig köszönöm, remekül vagyok.
Be akarta csukni az ajtót, ám András gyorsabb volt: a cipője orrát benyomta a résbe.
– Na, azért ne szemtelenkedj – sziszegte, a hangja vékonyra és kellemetlenné vált. – Engedj be. Át kell néznem a cuccaimat.
Ebben a pillanatban a lift zúgva megállt az emeleten. Az ajtók szétnyíltak, és Márk lépett ki belőle. Elvileg már előző nap el kellett volna utaznia, csakhogy a hóvihar miatt törölték a járatát, ő pedig úgy döntött, előzetes telefon nélkül visszajön.
Lassan indult meg András felé. A lépcsőházban hirtelen olyan csend lett, mintha mindenki visszatartaná a lélegzetét.
– Barátom, vedd ki onnan a lábad – mondta Márk halkan. Nem emelte fel a hangját, mégis volt benne valami, amitől András torkán idegesen megugrott az ádámcsutka.
– Te meg ki a fene vagy? – fordult hátra András, és próbált magabiztosnak látszani. Márk mellett azonban, abban a sófoltos viharkabátban, nehéz tekintettel, inkább egy rajtakapott kamasz benyomását keltette.
– Én itt lakom. Te viszont rossz ajtóhoz jöttél – válaszolta Márk, majd egyszerűen beállt közé és az ajtó közé, vállával finoman, de félreérthetetlenül hátrébb szorítva. – Lábat elveszed. Megfordulsz. És mész a lifthez.
András nagyot nyelt. Eszterre pillantott, mintha tőle várna segítséget, de ő csak összefonta a karját. Se félelem nem volt az arcán, se könyörület.
– Menjetek a fenébe – köpte oda végül András, aztán görnyedt háttal elindult lefelé a lépcsőn, még a liftet sem várta meg.
Márk utána nézett, majd Eszter felé fordult. Az arca azonnal megenyhült.
– Törölték a járatot – mondta egyszerűen, miközben leemelte a hátizsákot a válláról. – Beengedsz?
Eszter leakasztotta a láncot, és szélesre tárta az ajtót.
– Gyere. Főztem borscsot.
Nézte, ahogy Márk belép, leveszi a cipőjét, és gondosan a lábtörlőre teszi. Közben valami meleg, eleven érzés bontakozott ki benne. András azt hitte, tönkretette az életét azzal, hogy eladta ezt a néhány négyzetmétert. Valójában azonban, anélkül hogy tudta volna, a legértékesebb ajándékot adta neki: helyet csinált valami újnak.