– Egy munkahelyi baleset maradványa – jegyezte meg Márk, mintha észrevette volna, hová tévedt Eszter tekintete. – Magamnak főzni meg nincs sok értelme. Csak pocsékba menne az étel.
Eszter maga sem tudta, honnan veszi a bátorságot a kérdéshez.
– Miért vette meg egyáltalán azt a tulajdonrészt? Mármint… ez nem éppen egyszerű lakásügy.
Márk csak megvonta a vállát, aztán leült vele szemben a hokedlire.
– Egy éve a tervezettnél egy nappal korábban jöttem haza a munkából. Otthon pedig… hát, a feleségem nem volt egyedül. Összeszedett valakit. Elváltunk. A lakást meghagytam neki, nem akartam évekig bíróságra járni. Ami pénzem összegyűlt, azt meg be akartam tenni valamibe. Egész lakásra kevés volt, így maradt ez a rész. Nekem csak egy hely kellett, ahová ledobhatom a hátizsákomat, és ahol alhatok pár órát.
Nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát. Nyugodtan beszélt, közben a nagy, kérges tenyerét nézte. Eszter hallgatta, és lassanként érezte, hogy a félelme ettől az idegen, erős férfitól szétfoszlik benne.
Később valahogy beszélgetni kezdtek. Nem nagy vallomásokkal, nem hosszú esti lélekboncolgatásokkal, csak néhány mondattal a reggeli tea mellett. Márk megszerelte a konyhai csapot, amely hónapok óta csöpögött, és amelyet András fél éve úgy tett, mintha észre sem venne. Eszter cserébe már nem egy személyre főzött, hanem két tányérra mert. Abban a lakásban, ahol addig a ki nem mondott vádak és örökös szemrehányások fojtó levegője ült, egyszer csak béke lett.
Eltelt egy hónap. Márk újra útra készült, a következő munkamenetre pakolt. Az előszobában cipőkrém szaga keveredett az indulás kapkodó hangulatával. Eszter mellette álldogált, és sehogy sem találta a helyét a saját kezeinek. Nem akarta, hogy elmenjen. Mellette biztonságban érezte magát.
– Négy hét múlva jövök – mondta Márk, miközben a hátára lendítette a zsákját. – A bejárati zárat tegnap kicseréltem, az új kulcsok a kis szekrényen vannak. Ha bármi elromlik, írjon, küldök szerelőt.
Aztán elment. A lakás ismét csendes lett, de ez a csend már nem nyomta agyon Esztert. Hosszú idő után először vett magának egy ruhát: egyszerű, sötétkék darabot, nem pedig a megszokott, formátlan garbók egyikét. Észrevette, milyen jó illat árad a pékségből a metrólejárónál, és hogy a parkban milyen puhán zizegnek a levelek a cipője alatt. Apránként visszatalált önmagához.
Szerda este éppen az ablakpárkányon álló fikuszt locsolta, amikor valaki türelmetlenül csengetni kezdett. Eszter odament, elfordította a zárat, de az ajtót csak résnyire nyitotta ki, a rövid láncot a helyén hagyva.
A lépcsőházban András állt. Pocsékul festett. A divatos kabátja gyűrött volt, a szeme alatt sötét árkok húzódtak, a tekintete idegesen ide-oda kapkodott.
– Nyisd már ki – morogta, és megpróbálta megrántani a kilincset. – Mi ez a komédia a zárakkal?
– Mit akarsz? – kérdezte Eszter a résen át, és a döbbenet lassan különös felismeréssé állt össze benne.