És közben Lilla szinte észrevétlenül szokott hozzá ahhoz, hogy valódi beszélgetés már rég nincs közöttük.
Vacsora közben aztán letette a villát.
– Gábor, beszélnünk kell.
A férfi felnézett rá. Az arcán az a jól ismert, alig leplezett ingerültség jelent meg.
– Már megint miről?
– Rólunk. És arról, hová jársz szombatonként.
Beállt egy rövid csend. Nem tartott sokáig, mégis mindent elárult.
– Mondtam már. Ügyeket intézek.
– Miféle ügyeket? – Lilla hangja nyugodt maradt. – Ma ott voltam. Láttam, amikor ajtót nyitottak neked.
Gábor lassan letette a villáját. Sokáig nem szólalt meg. Amikor végül beszélni kezdett, a hangjában nem volt bűntudat, sem zavar. Csak ugyanaz a fáradt bosszúság.
– És most mit akarsz ezzel kezdeni?
Lilla felállt, összeszedte a tányérokat.
– El akarok válni.
Erzsébet már másnap tudott róla. Ő telefonált. A hangja egészen más volt, mint korábban: eltűnt belőle a bergamottos tea puhasága, a kedvesnek álcázott lágyság.
– Felfogod te egyáltalán, mit művelsz? A szeszélyeid miatt megy tönkre egy család!
– Erzsébet – felelte Lilla csendesen –, ez a család nem miattam ment tönkre.
– Gábor fiatal férfi, szüksége van figyelemre, megértésre! Te mindig rideg voltál, folyton a papírjaidba temetkeztél!
– Lehet – mondta Lilla, és nem kezdett vitatkozni. – De ez már nem az én gondom.
– A lakást nem fogod megkapni! – Erzsébet hangja élessé vált, szinte visított. – Erről gondoskodom! Gábor ügyvédet fogad!
– Tegye – válaszolta Lilla higgadtan. – Nekem is van jogászom.
Azzal letette.
A válás négy hónapig húzódott.
Gábor eleinte fölényesen viselkedett. Azt hangoztatta, hogy a lakást a házasság alatt vették, ezért jár neki a fele. Az ügyvédje hangos volt, erőszakos, minden mondatával nyomást akart gyakorolni. Péter viszont nem emelte fel a hangját. Pontosan, lépésről lépésre építette fel az ügyet: bankszámlakivonatokat, mellékállások szerződéseit, befizetési igazolásokat és pénzmozgásokról szóló dokumentumokat vitt be. A bíróság számára világossá vált, hogy az önerőt és a megtakarítások döntő részét Lilla teremtette elő. Gábor pénzbeli kártalanítást kapott a rá eső rész után, a lakás pedig Lilláé maradt.
Erzsébet az egyik tárgyalásra személyesen is elment. Úgy ült a teremben, mintha színházban lenne, és előre ismerné a darab befejezését. Csakhogy a végkifejlet nem az lett, amire számított. Amikor a bíró kihirdette a döntést, Erzsébet összeszorította a száját, felállt, és anélkül távozott, hogy Lillára nézett volna.
A saját hitelét végül sosem kapta meg. A bank megfelelő jövedelmű kezes nélkül elutasította a kérelmét. Mint később kiderült, Gábor sem vágyott különösebben arra, hogy a saját kiadásai mellé még havi nagyjából százhatvannyolcezer forintot fizessen. Hiszen ott volt neki az a lakás az üvegfalú társasházban. Meg az a nő a pohárral.
Hogy mindez később hogyan üt vissza rájuk, Lilla nem tudta. Őszintén szólva már nem is tartozott rá.
Azon a napon, amikor elvitte az utolsó holmijait, és átadta Gábornak a lakásban maradt szobája kulcsait – a férfi még ideiglenesen ott lakott, amíg át nem költözött az anyjához –, Gábor váratlanul megszólalt:
– Akkor egyszerűen beszélhettél volna velem. Normálisan. Emberi módon.
Lilla behúzta a táskája cipzárját.
– Próbáltam. Te pedig azt felelted: „aha” meg „semmi különös”.
Gábor nem válaszolt.
Lilla kilépett az ajtón.
Az új lakás kisebb volt. A harmadik emeleten helyezkedett el, az ablaka egy csendes belső udvarra nézett, közepén egy magas nyárfával. Lilla odavitte a dobozait, elrendezte a könyveit, a konyhában pedig felakasztotta azt a kék bögrét, amelyet azon a bizonyos szombaton vett a vásárban, amikor minden elkezdődött.
Este kávét főzött, kitárta az ablakot, és hallgatta, ahogy odalent gyerekek nevetnek.
Nem volt több „aha”. Nem volt több „semmi különös”. Nem voltak bordó, megkötős mappák. Nem voltak idegen adósságok sem.
Csak csend.
Az övé.
Tiszta, becsületes, valódi.
És egy bögre meleg kávé a kezében.
Egyelőre ennyi bőven elég volt.
Eltelt egy év.
Lilla a Folyó utcán sétált, azon az utcán, ahol Péter irodája is állt. Most azonban nem hozzá tartott. Csak ment, minden különösebb cél nélkül. Az útvonal, amelyet valaha kényszerűségből ismert meg, lassan a kedvencévé vált.
Abban az évben korán érkezett a tavasz. Az udvaron álló nyárfa már kibontotta első ragacsos leveleit. Lilla ezt minden reggel észrevette az ablakból, miközben a kávéját itta.
A telefonja rezegni kezdett. Ismeretlen szám.
Felvette, és már az első szavakból felismerte a hangot. Erzsébet volt az. Halk, megtört, nyoma sem volt benne a régi nyomulós magabiztosságnak.
– Lillácska… Biztosan meglep, hogy hívlak.
– Egy kicsit – mondta Lilla őszintén.
Csend következett.
– A bank pert indított. Gábor ellen. Nem fizeti az autót, a hitelkártyát sem… Csak arra gondoltam, tudnod kellene.
– Miért?
Erzsébet elhallgatott. Amikor újra megszólalt, a hangja egészen elvékonyodott, szinte színtelen lett.
– Nem is tudom. Talán csak el akartam mondani, hogy igazad volt. Akkor. A papírokkal kapcsolatban.
Lilla megállt egy virágüzlet kirakata előtt. Odabent sárga tulipánok nagy csokrai sorakoztak.
– Erzsébet – mondta harag nélkül –, örülök, hogy az én életem rendben van. Kívánom, hogy önök is találjanak megoldást.
Zsebre tette a telefont, és belépett a virágüzletbe.
Öt tulipánt választott. Sárgákat, fényeseket, olyanokat, mintha apró napok lennének a papírba csomagolva.
Aztán kiment az utcára, fogott egy taxit, és hazament.
Otthon a macskája várta, a reggel kitöltött táp a tálban, és a kék bögre a polcon.
Semmi fölösleges.
És ez több volt, mint elég.