Egy kávézóban ültek le, nem messze Lilla munkahelyétől. Erzsébet már előbb megérkezett: ott ült az egyik sarokasztalnál, bergamottos teát rendelt magának, és olyan nyugodtnak látszott, mint aki pontosan tudja, hogyan fog alakulni az este.
Először semmiségekről beszéltek. Az időjárásról, meg arról, hogy a városban új bevásárlóközpont nyílt. Öt percig tartott az egész, talán addig sem. Aztán Erzsébet óvatosan letette a csészéjét az alátétre, és minden kerülgetés nélkül rátért a lényegre.
– Lillácska, te értelmes nő vagy. Ezért őszintén fogok beszélni. A bank kezes nélkül nem fogja jóváhagyni a hitelt. Nekem év végéig ki kell vásárolnom a lakást, különben a húgom eladja valami idegennek. Gábor hajlandó segíteni. Te viszont nem. Ez nem túl szép tőled.
– Erzsébet asszony – felelte Lilla higgadtan. – Értem, milyen helyzetben van. De huszonnégymillió forint nem olyan összeg, amire én biztosíték nélkül ráírom a nevemet. Jelenleg dolgozik valahol?
Egy rövid, alig észrevehető szünet következett.
– Nyugdíjas vagyok. Viszont van bevételem abból, hogy kiadok egy szobát.
– Egy szobát – ismételte Lilla, és aprót biccentett. – És mennyi lenne havonta a törlesztőrészlet?
Erzsébet a csészéje után nyúlt, de nem ivott bele rögtön.
– Százhatvannyolcezer forint körül.
– Egyetlen kiadott szoba bevétele mellett.
– Gábor majd besegít – mondta az anyósa, és a hangja egy árnyalattal keményebbé vált. – A fia vagyok neki.
– Akkor legyen Gábor a kezes. Én ebből kimaradok.
Erzsébet hosszasan nézte. Nem dühösen, inkább úgy, mintha most látná először igazán. Lilla nem sütötte le a szemét.
– Nem tartasz attól, hogy Gábor ezt rossz néven veszi? – kérdezte végül az asszony. – Hogy emiatt valami elreped köztetek?
Lilla felemelte a saját csészéjét.
– Ha köztünk attól reped meg valami, hogy nem akarok más hiteléért felelősséget vállalni, akkor az már korábban sem volt rendben.
Erzsébet szája sarkában lassan megjelent egy alig látható mosoly. Lilla hirtelen nem tudta eldönteni, mit lát benne. Nem rosszindulatot. Inkább valami halvány, gyorsan elrejtett elismerést.
– Nem olyan vagy, amilyennek hittelek – mondta az anyósa.
Hogy ezt dicséretnek szánta-e vagy figyelmeztetésnek, Lilla nem tudta megfejteni.
Udvariasan váltak el. Lilla a metró felé indult, de már nem Erzsébet járt a fejében. Gáborra gondolt. Az új kabátra. Az éjjeliszekrényben talált parfümös üvegcsére. És arra, hogy a következő szombaton valószínűleg nem fog könyvvel a kezében a kanapén heverni, miközben úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Mert úgy tűnt, rendben már jó ideje semmi sem volt.
Csak ő nem akart odanézni.
A következő szombaton Lilla nem maradt otthon.
Húsz perccel Gábor előtt lépett ki a lakásból. Annyit mondott, hogy leugrik a gyógyszertárba. A férje fel sem pillantott a telefonjából, csak bólintott egyet.
Lilla lifttel lement, kilépett az udvarra, aztán megállt a ház sarkánál, a garázsok mellett, ott, ahol egy régi, támla nélküli pad állt. Várt.
Gábor 11:47-kor jelent meg. Gyors léptekkel haladt, határozottan, olyan ember módjára, akinek pontos célja van. Beszállt az autóba. Lilla megjegyezte, merre indul, majd taxit hívott.
Nem akart nyomozót játszani. Maga a gondolat is megalázónak tűnt. De tudni akarta az igazat. Nem találgatni, nem magyarázatokat gyártani, hanem egyszerűen tudni.
A taxi a város túlsó felén lévő üzleti-negyedbe vitte. Gábor egy új lakópark előtt parkolt le: üvegfelületek, kamerás kaputelefon, portaszolgálat. Lilla a szomszéd utcában szállt ki, onnan látta, ahogy a férje bemegy a lépcsőházba. Egyedül.
Vagyis mégsem egészen egyedül, mert belülről nyitottak neki ajtót.
Lilla ki tudta venni az alakot. Egy nő volt. Fiatal, otthoni ruhában, pohárral a kezében.
Nem sírt. Akkor még nem.
Bement a legközelebbi kávézóba, kért egy pohár vizet, leült az ablak mellé, és körülbelül húsz percig csak nézte az utcát. Aztán elővette a telefonját, és felhívta egy régi ismerősét, Pétert, akivel valamikor egy cégnél dolgozott együtt. Péter családjoggal foglalkozó ügyvéd volt.
– Péter, szükségem lenne egy tanácsadásra. Sürgősen.
– Mikor lenne jó?
– Ma, ha megoldható.
Péter még aznap fogadta a Duna utcai kis irodájában. Figyelmesen végighallgatta, nem vágott közbe. Amikor Lilla elmondott mindent – a papírokat, Erzsébet hitelét, a szombati eltűnéseket, a portásos lakóparkot –, Péter bólintott néhányat, majd felnyitotta a laptopját.
– A lakás kinek a nevén van?
– Kettőnkén. Közös tulajdon, házasság alatt vettük.
– Van rajta hitel?
– Nincs. Megtakarításból fizettük ki. Én három évig tettem félre rá, miközben két helyen dolgoztam.
Péter felnézett a képernyőről.
– Két állásban?
– Gábor akkor váltott munkahelyet, az elején kevesebbet keresett. Én esténként pluszmunkát vállaltam, kisebb egyéni vállalkozóknak vezettem a könyvelést.
– Ezt tudod igazolni?
– Megvannak a szerződések. A bankszámlakivonatok is.
– Rendben – mondta Péter. – Akkor a helyzet a következő.
Közel egy órán át beszélgettek. Lilla hallgatott, jegyzetelt, kérdezett, ha valami nem volt világos. Amikor kilépett az irodából, odakint már sötétedett. A lámpák sorra kigyúltak, és a város valahogy másnak látszott. Nem szebbnek, nem rosszabbnak. Egyszerűen csak másnak.
Gábor este fél kilenc körül ért haza. Lilla a konyhában ült a laptopja előtt. Dolgozott, vagy legalábbis úgy tett, mintha dolgozna.
– Hol voltál? – kérdezte a férfi, miközben elhaladt mellette.
– Kávézóban. Aztán elintéztem pár dolgot.
– Aha.
Bement a fürdőszobába.
Lilla lehajtotta a laptop fedelét, és arra gondolt: hát így beszélgetnek ők. „Aha.” „Semmi különös.” „Dolgom volt.” Három éve ilyen félmondatokból és üres válaszokból állt köztük a kommunikáció.